1. tétel
Témakör: Életművek
Petőfi Sándor látomásköltészete
Apja Petrovics István mészáros mester, anyja a szlovák anyanyelvű Hrúz Mária. 1824 - ben Kiskunfélegyházára költöztek, itt tanult meg magyarul. Jó körülmények között élt, ez lehetővé tette a gondos taníttatást. Összesen 9 iskolában tanult, ez azzal az előnnyel járt, hogy már fiatalon igen gazdag élettapasztalatokkal rendelkezett. 1835 – től ’38 - ig Aszódon tanult, itt egyike volt a legjobb tanulóknak. Édesapja 1838 - ban anyagilag tönkrement. 1839 februárjában indult gyalog Pestre és beállt a Nemzeti Színházba kisegítőmunkásnak. 1839. szeptember 6 - án Sopronban beállt önkéntes katonának a császári hadseregbe. Nem bírta a megpróbáltatásokat, megbetegedett, majd 1841 - ben Sopronban elbocsátották. 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Itt kötött szoros barátságot Jókai Mórral. 1843 őszétől Debrecenben ismét felcsapott színésznek, egy kisebb együttessel vándorolt, de megbetegedett és ezért visszatért Debrecenbe. 1844 februárjában nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz. 1844. július 1 - től segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál. 1848. március 15. - e egyik vezetője, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, szembe került vezető politikusokkal, fokozatosan elvesztette népszerűségét. A szabadságharc idején századosi rangot kapott. 1848. december 15 - én született meg fia, Zoltán. 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. Bem kedvelte, segédtisztjévé, személyes tolmácsává tette, óvta a csatáktól. Tulajdonképpen civilként vesz részt a segesvári csatában, itt is tűnik el örökre, 1849. július 31 - én.
Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848 - ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát. Költészetében felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság.
Petőfi Sándor forradalmi látomásos költészetében a világ és a magyar szabadság összefonódik. A történelmet egy állandó körforgásként ábrázolja, ahol a jók és gonoszak csapnak össze, és mindig a gonoszak győznek. Petőfi látomásaiban is a jók és a gonoszak csapnak össze, de ez világméretekben történik meg és a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal. S ezután „a menny fog a földre leszállni”, jön egy boldog kor, mely az igazságos társadalmat jelenti tulajdonképpen. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Körülbelül 30 ilyen témájú költeményt írt Petőfi.
Látomásversei közül a legjelentősebb, mely „a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet…
Az Egy gondolat bánt engemet… című költeményben a költő magát is megjeleníti. A cím az első sor, a költőt leginkább foglalkoztató gondolatra irányítja a figyelmet, a halál gondolatára, arra, hogy hogyan szeretne meghalni. Az első szerkezeti egységben a halál több módja villan fel. Például a gyertya égésével szemlélteti az észrevétlen lassú halált, a villám sújtotta fa az erős hirtelen pusztulást szimbolizálja. A lassú halált egyértelműen elutasítja, a hirtelen halál elutasítását pedig csak sejteti a három ponttal. A második szerkezeti egységben bontakozik ki a látomás. A rabszolgák csapnak össze a zsarnoksággal. Tehát a jók és a gonoszak küzdelme bontakozik ki. A harc célja a világszabadság. Petőfi az ott szó ismétlésével nyomatékosítja, hogy ő is a csatában szeretne elesni. Hősi halott lenni. A harmadik szerkezeti egységben egy temetés látomása bontakozik ki. A hang ünnepélyessé változik. Petőfi bízik abban, hogy az utókor tisztelni fogja.
A XIX. század költői című vers egy ars poetica, a költő feladata népvezérnek lenni. A cím Petőfi korának poétáit állítja középpontba. A költemény elején tiltással figyelmeztet a költészet rendkívüliségére: nem egyéni érzésekről kell szólni. Petőfi isteni magaslatokba emeli a költészetet a szent jelző használatával. A lant is megjelenik, mely a költészet jelképe. A költő Istentől kapta feladatát, kötelessége teljesíteni azt. Petőfi így fogalmaz: „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!”. Petőfi átkozza azokat, akik nem vállalják a feladatot, azokat is, akik boldogságot, harmóniát hazudnak a népnek. Az 5. versszak a költemény csúcspontja: a látnokköltő feltárja a jövőt. Az eljövendő boldog kor, a Kánaán jellemzőit sorolja: vagyoni -, jogi -, kulturális egyenlőség. A jövő látomása feltételes mondatokban bontakozik ki. A főmondat a versszak végén található, így feszültséget teremt. A vers zárlat lágyabb hangvételű, a költő bizonytalan. Nem biztos abban, hogy megéri ezt a jobb kort.
A XIX. század költői című versben is megjelennek bibliai motívumok, mint például Mózes és népének vándorlása, a próféták, valamint Kánaán. Mindez emelkedett, ünnepélyes hangot teremt. Az ítélet című költemény első szerkezeti egységében megjelenik a jellemző motívum, a vérözön, s mint egy allegória végig jelen van az első gondolati egységben. A második egységben megjelenik az új költő ideál, a költőpróféta. A költő kimondja: „Rettenetes napokat látok közeledni…”. A jelenlegi béke leírására Petőfi érzékletes természeti képet használ: „Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána / A földrendítő mennydörgést szokta előzni.” Ebben a költeményben is a jók és a gonoszak csapnak össze, melyből a jók kerülnek ki győztesen. S a pusztító vérözön után „a menny fog a földre leszállni.”
Petőfi látomásai valóban beteljesedtek, hiszen egy év múlva kitört a forradalom. Az Egy gondolat bánt engemet… című versben megjelölt módon halt meg Petőfi is: a „gonoszok” által a „harc mezején”. Azonban a forradalom nem a Petőfi által megjósolt véget ért: a „gonoszok” győzelmével zárult.
Ballada: Olyan műfaj, amely tartalmaz lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt. Az eseményeket, előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Általában egy tragikus történetet beszél el, melynek bizonyos részei homályban maradnak, kihagyások és a szaggatott előadásmód miatt. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be.
Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848 - ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát. Költészetében felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság.
Petőfi Sándor forradalmi látomásos költészetében a világ és a magyar szabadság összefonódik. A történelmet egy állandó körforgásként ábrázolja, ahol a jók és gonoszak csapnak össze, és mindig a gonoszak győznek. Petőfi látomásaiban is a jók és a gonoszak csapnak össze, de ez világméretekben történik meg és a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal. S ezután „a menny fog a földre leszállni”, jön egy boldog kor, mely az igazságos társadalmat jelenti tulajdonképpen. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Körülbelül 30 ilyen témájú költeményt írt Petőfi.
Látomásversei közül a legjelentősebb, mely „a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet…
Az Egy gondolat bánt engemet… című költeményben a költő magát is megjeleníti. A cím az első sor, a költőt leginkább foglalkoztató gondolatra irányítja a figyelmet, a halál gondolatára, arra, hogy hogyan szeretne meghalni. Az első szerkezeti egységben a halál több módja villan fel. Például a gyertya égésével szemlélteti az észrevétlen lassú halált, a villám sújtotta fa az erős hirtelen pusztulást szimbolizálja. A lassú halált egyértelműen elutasítja, a hirtelen halál elutasítását pedig csak sejteti a három ponttal. A második szerkezeti egységben bontakozik ki a látomás. A rabszolgák csapnak össze a zsarnoksággal. Tehát a jók és a gonoszak küzdelme bontakozik ki. A harc célja a világszabadság. Petőfi az ott szó ismétlésével nyomatékosítja, hogy ő is a csatában szeretne elesni. Hősi halott lenni. A harmadik szerkezeti egységben egy temetés látomása bontakozik ki. A hang ünnepélyessé változik. Petőfi bízik abban, hogy az utókor tisztelni fogja.
A XIX. század költői című vers egy ars poetica, a költő feladata népvezérnek lenni. A cím Petőfi korának poétáit állítja középpontba. A költemény elején tiltással figyelmeztet a költészet rendkívüliségére: nem egyéni érzésekről kell szólni. Petőfi isteni magaslatokba emeli a költészetet a szent jelző használatával. A lant is megjelenik, mely a költészet jelképe. A költő Istentől kapta feladatát, kötelessége teljesíteni azt. Petőfi így fogalmaz: „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!”. Petőfi átkozza azokat, akik nem vállalják a feladatot, azokat is, akik boldogságot, harmóniát hazudnak a népnek. Az 5. versszak a költemény csúcspontja: a látnokköltő feltárja a jövőt. Az eljövendő boldog kor, a Kánaán jellemzőit sorolja: vagyoni -, jogi -, kulturális egyenlőség. A jövő látomása feltételes mondatokban bontakozik ki. A főmondat a versszak végén található, így feszültséget teremt. A vers zárlat lágyabb hangvételű, a költő bizonytalan. Nem biztos abban, hogy megéri ezt a jobb kort.
A XIX. század költői című versben is megjelennek bibliai motívumok, mint például Mózes és népének vándorlása, a próféták, valamint Kánaán. Mindez emelkedett, ünnepélyes hangot teremt. Az ítélet című költemény első szerkezeti egységében megjelenik a jellemző motívum, a vérözön, s mint egy allegória végig jelen van az első gondolati egységben. A második egységben megjelenik az új költő ideál, a költőpróféta. A költő kimondja: „Rettenetes napokat látok közeledni…”. A jelenlegi béke leírására Petőfi érzékletes természeti képet használ: „Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána / A földrendítő mennydörgést szokta előzni.” Ebben a költeményben is a jók és a gonoszak csapnak össze, melyből a jók kerülnek ki győztesen. S a pusztító vérözön után „a menny fog a földre leszállni.”
Petőfi látomásai valóban beteljesedtek, hiszen egy év múlva kitört a forradalom. Az Egy gondolat bánt engemet… című versben megjelölt módon halt meg Petőfi is: a „gonoszok” által a „harc mezején”. Azonban a forradalom nem a Petőfi által megjósolt véget ért: a „gonoszok” győzelmével zárult.
2. tétel
Témakör: Életművek
Arany János balladaköltészete
Arany János 1817. március 2 - án született Nagyszalontán. Apja földműves volt. Iskoláit 1823 és 1833 között Nagyszalontán, majd ezt követően Debrecenben végezte. Ezután Kisújszálláson volt segédtanító. 1836 februárjában színésznek állt. Máramarosszigetnél járva egy rossz álom miatt hazatért. Előérzete beigazolódott: mialatt távol volt anyja meghalt, apja megvakult. Bűntudata volt, ezért felhagyott a színészettel. 1840 - ben másodjegyző lett, ebben az évben meg is nősült, Ercsey Juliannát vette el. 1845 - ben Az elveszett alkotmánnyal elnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, de az igazi sikert (és Petőfi barátságát) 1846 - ban a Toldi hozta meg neki. A szabadságharc alatt nemzetőr, majd állami tisztviselő volt. A bukás után rövid ideig bujdosnia kellett, állását elvesztette. 1851 - től 1860 - ig Nagykőrösön tanított. 1857 - ben felkérték, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császárt, helyette megírta A walesi bárdokat. 1858 - ban az Akadémia tagjává választották, 1860 - ban Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, ’65 - ben főtitkára. 1867 - ben a Szent István - rend keresztjével tüntették ki. Ez idő tájt inkább irodalmi szervező tevékenysége volt jellemző. 1877 - ben visszavonult a főtitkári székből, ekkor írta Őszikék című ciklusát, lírai darabok és balladák gyűjteményét, melyeket a Gyulai Páltól kapott „kapcsos könyvbe” jegyzett le, nagyrészt a Margitsziget fái alatt. 1882 - ben halt meg.
Elsősorban elbeszélő költeményekben és balladákban alkotott igazán. A magyar nyelv művészei közé tartozott: új szavakat alkotott, tudatosan alkalmazta költészetében a népnyelvet és a népi líra sajátosságait.
Elsősorban elbeszélő költeményekben és balladákban alkotott igazán. A magyar nyelv művészei közé tartozott: új szavakat alkotott, tudatosan alkalmazta költészetében a népnyelvet és a népi líra sajátosságait.
Ballada: Olyan műfaj, amely tartalmaz lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt. Az eseményeket, előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Általában egy tragikus történetet beszél el, melynek bizonyos részei homályban maradnak, kihagyások és a szaggatott előadásmód miatt. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be.
Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.)
A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.
Arany már 1847 - ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg -, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a spanyolok költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének, az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854 - ben íródott.
Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Jellemzői a lépcsőzetes elbeszélés, a kihagyások, és a gyors átkötések. Például: A walesi bárdok, Zách Klára. A második szerkezeti megoldás a többszólamú, előrehaladó szerkesztésmódú ballada. Jellemzői a szaggatottság, a térben vagy időben párhuzamos történések. (Szondi két apródja, V. László) A harmadik típus a körkörös felépítésű ballada, melynek befejezésében a kezdő sor tér vissza, mint az Ágnes asszonyban.
Téma és keletkezés szerint is csoportosíthatjuk Arany János balladáit. Így megkülönböztethetünk népies, történelmi, romantikus ihletésű és nagyvárosi műveket, valamint nagyszalontai, nagykőrösi és budapesti balladákat.
Zács Klára című Arany János mű 1855 – ben íródott. A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
Arany egyik talán legismertebb balladája A walesi bárdok. Ferenc József magyarországi látogatására üdvözlő vers írására kérték meg. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát 1857 - ben. Üzenete a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsa. Arany az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery - i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei - metaforák szintjére: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.”
A Szondi két apródja 1856 – ban keletkezett, a mi történelmünkből merített a tárgya. Szerkezete elég bonyolult, de tökéletes. Az első két szakasz leírás, az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. Az alkony képét látjuk a harcok befejezése után és Szondi két apródját, énekesét, akik elesett vezérük sírjánál térdepelnek, és annak nagyságát éneklik meg. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók.
Arany rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi) után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az ironikus elégiának későromantikus válfaját hozta létre. Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.
Arany már 1847 - ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg -, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a spanyolok költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének, az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854 - ben íródott.
Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Jellemzői a lépcsőzetes elbeszélés, a kihagyások, és a gyors átkötések. Például: A walesi bárdok, Zách Klára. A második szerkezeti megoldás a többszólamú, előrehaladó szerkesztésmódú ballada. Jellemzői a szaggatottság, a térben vagy időben párhuzamos történések. (Szondi két apródja, V. László) A harmadik típus a körkörös felépítésű ballada, melynek befejezésében a kezdő sor tér vissza, mint az Ágnes asszonyban.
Téma és keletkezés szerint is csoportosíthatjuk Arany János balladáit. Így megkülönböztethetünk népies, történelmi, romantikus ihletésű és nagyvárosi műveket, valamint nagyszalontai, nagykőrösi és budapesti balladákat.
Zács Klára című Arany János mű 1855 – ben íródott. A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
Arany egyik talán legismertebb balladája A walesi bárdok. Ferenc József magyarországi látogatására üdvözlő vers írására kérték meg. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát 1857 - ben. Üzenete a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsa. Arany az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery - i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei - metaforák szintjére: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.”
A Szondi két apródja 1856 – ban keletkezett, a mi történelmünkből merített a tárgya. Szerkezete elég bonyolult, de tökéletes. Az első két szakasz leírás, az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. Az alkony képét látjuk a harcok befejezése után és Szondi két apródját, énekesét, akik elesett vezérük sírjánál térdepelnek, és annak nagyságát éneklik meg. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók.
Arany rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi) után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az ironikus elégiának későromantikus válfaját hozta létre. Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
3. tétel
Témakör: Életművek
Ady Endre önmítosza: az elhivatottság és a tragikus küldetéstudat versei
Ady Endre 1877 – ben Érmindszenten született. Apja, Ady Lőrinc hétszilvafás nemes. Anyja, Pásztor Mária papok és tanítók leszármazottja. A gimnáziumot a Nagy Károly Piarista gimnáziumban végzi, majd a gimnázium felső osztályát Zilahon, református gimnáziumban folytatja. Debrecenben jogi akadémiára iratkozik, de otthagyja és újságírással kezd foglalkozni. A debreceni Hírlap munkatársa és itt jelenik meg az első verseskötete “Versek” címen 1899 - ben. Ez a kötete még nem az igazi Ady hang. Meghívják Nagyváradra, továbbra is újságírással foglalkozik. Itt ismerkedik meg a politikai életben a polgári radikalizmussal. Itt ismerkedik meg Diósy Ödönné Brüll Adéllal. 1904 - ben érkezik Párizsba, itt találkozik a modern költészettel (Baudelaire, Verlaine és Rimbaud). 1906 - ban megjelenik az Új versek majd a Vér és Arany kötet. Rengeteg bírálat és közömbösség éri. Az elszigeteltséget az 1908 - ban induló Nyugat enyhíti, melynek főszerkesztője Ignotus Pál, Osváth Ernő, akik felfedezik Ady tehetségét. Verseit közlik a lapban, s Ady haláláig munkatársa a Nyugatnak. A Nyugat mércéje az író tehetsége.
1914-ig évente jelennek meg kötetei. Ezek közül legkiemelkedőbb az Illés szekerén című könyve, ahol új témaként jelenítek meg Istenes és forradalmi versei. 1912 - ben szakít Lédával (Elbocsátó szép üzenet). Ez idő tájt leveleket kezd kapni Svájcból, egy intézetből, Boncza Bertától. Ebből a levelezésből házasság lesz. Ady 37, Berta 20 éves. Ekkor következik a világháború. Ady az első pillanattól kezdve háborúellenes, verseit alig közlik. Betegsége ekkorra mindinkább elhatalmasodik rajta. Egy ideig Csucsán élnek a Boncza birtokon, de az öreg Boncza halála után felköltöznek Pestre.
Utolsó kötete a Halottak élén, ekkor írja gyönyörű szerelmes verseit Csinszkának. 1919 - ben hal meg. A Nemzet halottjaként temetik el.
Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság. Átélte, és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.
Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő, s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus - elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.
Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Gógot és Magógot Anonymus a magyarok őseivel azonosította. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.
Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én”, s a cselekvést megakadályozható „ti” is.
Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.
Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. A 4. strófában megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.
A magyar Ugaron című versben s költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem tájleírás, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal; a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1 - 2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3 - 4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső, s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít, s a fokozásos igesor a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar - léttel szemben a virág - létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, a züllés, a közömbösségben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok, merész álmok elbukását. Hangot kap a tiltakozó keserűség, s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.
A hiábavalóság élménye és az ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében Adynak. A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó „üdv” szót rögtön a „nincs” követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban felfedezhető a konokság: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.
Ady Endre a mégis - morál szellemében dacolt a maradisággal, a meg nem értéssel, mintaként pillantott a nyugati fejlettebb társadalmakra, láttatva azok hibáit is.
1914-ig évente jelennek meg kötetei. Ezek közül legkiemelkedőbb az Illés szekerén című könyve, ahol új témaként jelenítek meg Istenes és forradalmi versei. 1912 - ben szakít Lédával (Elbocsátó szép üzenet). Ez idő tájt leveleket kezd kapni Svájcból, egy intézetből, Boncza Bertától. Ebből a levelezésből házasság lesz. Ady 37, Berta 20 éves. Ekkor következik a világháború. Ady az első pillanattól kezdve háborúellenes, verseit alig közlik. Betegsége ekkorra mindinkább elhatalmasodik rajta. Egy ideig Csucsán élnek a Boncza birtokon, de az öreg Boncza halála után felköltöznek Pestre.
Utolsó kötete a Halottak élén, ekkor írja gyönyörű szerelmes verseit Csinszkának. 1919 - ben hal meg. A Nemzet halottjaként temetik el.
Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság. Átélte, és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.
Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő, s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus - elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.
Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Gógot és Magógot Anonymus a magyarok őseivel azonosította. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.
Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én”, s a cselekvést megakadályozható „ti” is.
Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.
Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. A 4. strófában megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.
A magyar Ugaron című versben s költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem tájleírás, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal; a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1 - 2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3 - 4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső, s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít, s a fokozásos igesor a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar - léttel szemben a virág - létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, a züllés, a közömbösségben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok, merész álmok elbukását. Hangot kap a tiltakozó keserűség, s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.
A hiábavalóság élménye és az ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében Adynak. A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó „üdv” szót rögtön a „nincs” követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban felfedezhető a konokság: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.
Ady Endre a mégis - morál szellemében dacolt a maradisággal, a meg nem értéssel, mintaként pillantott a nyugati fejlettebb társadalmakra, láttatva azok hibáit is.
4. tétel
Témakör: Életművek
Babits Mihály: Jónás könyve
Babits Mihály 1883 - ban született Szekszárdon. Jómódú polgári családból származott. Budapesten ismerkedett meg Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával. Tanári oklevelet szerzett, s rövid ideig vidéki városokban tanított. 1916 - tól tagja a Nyugatnak, majd 1929 - től haláláig a főszerkesztője. 1921 - ben feleségül vette Tanner Ilonát. Mint a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten - alapítvány kurátora, megnyitotta a Nyugat kapuit fiatal tehetséges prózaírók előtt, de szinte haláláig nem ismeri el József Attila költészetét. Babits 1941 - ben gégerákban meghal.
Babitsban már a 30 - as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva. Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott. Babitsot az 30 - as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegesen - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta. A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt, a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni. Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. Azonban ezen érzés hatására sem futamodott meg soha a költői feladatvállalás elől.
1937 – 38 - ban keletkezett a Jónás könyve című műve. A négy részből álló elbeszélő költemény az Ószövetség egyik legismertebb történetének, Jónás próféta könyvének újraírása. Babits teljesen újra írta a történetet. Babits műve több lényeges ponton eltér a bibliai történettől. A címből kimarad a próféta szerepmegjelölés. Ez a hiány Jónás alakjának hétköznapian emberi voltát nyomatékosíthatja. A második eltérés Babits Jónásának esendősége: a hajó alján könyörögve kérik, hogy egy erdő szélen tegyék ki, míg a Bibliai Jónás maga kéri meg a hajósokat, hogy dobják ki a tengerbe. A harmadik eltérés Ninive városa. A bibliai Niniveiek a prófétálás nyomán megtérnek és bűnbánatot tartanak, míg Babits Jónását kigúnyolják, bűnbánatuk nem általános.
A Jónás könyve többek között azt firtatja, hogy mit tehet, illetve mit kell tennie a költőnek, ha a világot erkölcsileg romlottnak, végveszélybe sodródónak tapasztalja. Az Úr megparancsolja Jónásnak, hogy menjen Ninivébe, de Jónás ennek nem akar eleget tenni. A feladat teljesítése helyett sivatagba vágyott, ahol békesség, magány venné körül. Az első részben megismétli vágyát: „tegyetek egy magányos erdőszélre, hol makkon tengjek és keserű meggyen, békében, s az Isten elfeledjen!” Az Úr egy nagy vihart gördít Jónás szándéka elé, melyet Babits nyomatékosít is: „S kelt a tengernek sok nagy tornya akkor ingó és hulló kék hullámfalakból.”
Jónás indoklása az őt megszólító kormányos menekülésére: „Mi közöm nékem a világ bűnéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én.” Jónás gyáva és rest ahhoz, hogy teljesítse az Úr kívánságát. Menekül az Úr parancsa elől, csendes magányba vágyik, ahol elrejtőzhet embertársai és az Isten elől. Úgy érzi, semmi köze nincs más emberekhez, Isten feladata róluk gondoskodni.
Jónás szánalmas ebben a helyzetben, nem tud menekülni az Úr akarata elől: Isten a hajón is utoléri őt. Jónás négy napon keresztül imádkozott az Úrhoz, amikor kivetette a cethal Jónást a szárazra. A cethalat az Úr készítette, mely azt bizonyítja, hogy az Úr hatalma végtelen. Imájában belátta Jónás Isten igazát: „ Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad.” Az Isten válaszol Jónás könyörgésére: ficánkol a cethal. Erre a mozzanatra belátja Jónás az Isteni igazát. Ahogyan Jónás a cethal gyomrába kerül, az is Isten megmásíthatatlan voltát juttatja kifejezésre: a próféta nem menekülhet el az Úr parancsa elől.
A cethal gyomrában átélt szenvedés jelképes értelmű is lehet: a „szörny - lét” egy, a világtól elforduló, a külvilágot önmagából kirekeszteni vágyó ember gyötrő magányát fejezi ki. Az Úr csak akkor engedi szabadon Jónást, amikor a testi - lelki gyötrelmek hatására megtörik annak ellenállása. Jónás kétségbeesett hangon fohászkodik Istenhez, bűntudat gyötri, majd hálától áthatott szívvel megígéri: „csahos szókkal futok zargatni nyájad”.
A harmadik rész elején Ninivébe küldi az Úr Jónást. „Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként éledbe írtam, prédikálj!”. A ninivei kereskedők, színészek között mondja el szónoklatát Jónás. Hangvétele fenyegető: „nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város”. Jónást kicsúfolják, kinevetik, lekezelik, lenézik. Arra következtethetünk, hogy a Niniveiek úgy érzik, hogy náluk nagyobb hatalom nincs – pénz világa.
Jónást csak annak a biztos tudata kárpótolja mindezért, hogy az Úr majd elpusztítja a várost. Elégtételt akar, bosszúvágy fűti. Szemrehányó hangon szól Istenhez, s ekkor mondja ki a próféta kötelességéről a legfontosabbat: a prófétának szólnia kell, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Isten számára fontos, hogy Ninivében legalább néhányan megtértek, ezért nem égeti le Ninivét. Jónás emiatt bosszankodik, Isten pedig érezteti Jónással, hogy az emberek fölött áll. Születnek majd új Jónások, de ő örökké élni fog. A próféta nem menekülhet a kötelessége elől. De az ő feladata nem az ítélkezés, hanem a harc az embertelenség és a barbárság ellen, még akkor is, ha a küzdelme rövidtávon eredménytelennek tűnik.
A költemény ironikus - komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.
A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást szolgálja.
A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.
1939 - ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok - átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait.
Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen, s meg ne haljon.
Babitsban már a 30 - as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva. Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott. Babitsot az 30 - as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegesen - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta. A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt, a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni. Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. Azonban ezen érzés hatására sem futamodott meg soha a költői feladatvállalás elől.
1937 – 38 - ban keletkezett a Jónás könyve című műve. A négy részből álló elbeszélő költemény az Ószövetség egyik legismertebb történetének, Jónás próféta könyvének újraírása. Babits teljesen újra írta a történetet. Babits műve több lényeges ponton eltér a bibliai történettől. A címből kimarad a próféta szerepmegjelölés. Ez a hiány Jónás alakjának hétköznapian emberi voltát nyomatékosíthatja. A második eltérés Babits Jónásának esendősége: a hajó alján könyörögve kérik, hogy egy erdő szélen tegyék ki, míg a Bibliai Jónás maga kéri meg a hajósokat, hogy dobják ki a tengerbe. A harmadik eltérés Ninive városa. A bibliai Niniveiek a prófétálás nyomán megtérnek és bűnbánatot tartanak, míg Babits Jónását kigúnyolják, bűnbánatuk nem általános.
A Jónás könyve többek között azt firtatja, hogy mit tehet, illetve mit kell tennie a költőnek, ha a világot erkölcsileg romlottnak, végveszélybe sodródónak tapasztalja. Az Úr megparancsolja Jónásnak, hogy menjen Ninivébe, de Jónás ennek nem akar eleget tenni. A feladat teljesítése helyett sivatagba vágyott, ahol békesség, magány venné körül. Az első részben megismétli vágyát: „tegyetek egy magányos erdőszélre, hol makkon tengjek és keserű meggyen, békében, s az Isten elfeledjen!” Az Úr egy nagy vihart gördít Jónás szándéka elé, melyet Babits nyomatékosít is: „S kelt a tengernek sok nagy tornya akkor ingó és hulló kék hullámfalakból.”
Jónás indoklása az őt megszólító kormányos menekülésére: „Mi közöm nékem a világ bűnéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én.” Jónás gyáva és rest ahhoz, hogy teljesítse az Úr kívánságát. Menekül az Úr parancsa elől, csendes magányba vágyik, ahol elrejtőzhet embertársai és az Isten elől. Úgy érzi, semmi köze nincs más emberekhez, Isten feladata róluk gondoskodni.
Jónás szánalmas ebben a helyzetben, nem tud menekülni az Úr akarata elől: Isten a hajón is utoléri őt. Jónás négy napon keresztül imádkozott az Úrhoz, amikor kivetette a cethal Jónást a szárazra. A cethalat az Úr készítette, mely azt bizonyítja, hogy az Úr hatalma végtelen. Imájában belátta Jónás Isten igazát: „ Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad.” Az Isten válaszol Jónás könyörgésére: ficánkol a cethal. Erre a mozzanatra belátja Jónás az Isteni igazát. Ahogyan Jónás a cethal gyomrába kerül, az is Isten megmásíthatatlan voltát juttatja kifejezésre: a próféta nem menekülhet el az Úr parancsa elől.
A cethal gyomrában átélt szenvedés jelképes értelmű is lehet: a „szörny - lét” egy, a világtól elforduló, a külvilágot önmagából kirekeszteni vágyó ember gyötrő magányát fejezi ki. Az Úr csak akkor engedi szabadon Jónást, amikor a testi - lelki gyötrelmek hatására megtörik annak ellenállása. Jónás kétségbeesett hangon fohászkodik Istenhez, bűntudat gyötri, majd hálától áthatott szívvel megígéri: „csahos szókkal futok zargatni nyájad”.
A harmadik rész elején Ninivébe küldi az Úr Jónást. „Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként éledbe írtam, prédikálj!”. A ninivei kereskedők, színészek között mondja el szónoklatát Jónás. Hangvétele fenyegető: „nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város”. Jónást kicsúfolják, kinevetik, lekezelik, lenézik. Arra következtethetünk, hogy a Niniveiek úgy érzik, hogy náluk nagyobb hatalom nincs – pénz világa.
Jónást csak annak a biztos tudata kárpótolja mindezért, hogy az Úr majd elpusztítja a várost. Elégtételt akar, bosszúvágy fűti. Szemrehányó hangon szól Istenhez, s ekkor mondja ki a próféta kötelességéről a legfontosabbat: a prófétának szólnia kell, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Isten számára fontos, hogy Ninivében legalább néhányan megtértek, ezért nem égeti le Ninivét. Jónás emiatt bosszankodik, Isten pedig érezteti Jónással, hogy az emberek fölött áll. Születnek majd új Jónások, de ő örökké élni fog. A próféta nem menekülhet a kötelessége elől. De az ő feladata nem az ítélkezés, hanem a harc az embertelenség és a barbárság ellen, még akkor is, ha a küzdelme rövidtávon eredménytelennek tűnik.
A költemény ironikus - komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját.
A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A -ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást szolgálja.
A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.
1939 - ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok - átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait.
Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen, s meg ne haljon.
5. tétel
Témakör: Életművek
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Kosztolányi Dezső (1885 Szabadka - 1936) író, költő, műfordító, a hírlapi próza felemelője. A Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Impresszionista és szecessziós, illetve helyenként naturalista műveket alkotott. Virtuóz verselő volt. Tagadta a költészet közéleti és politikai szerepét. Szerinte a művészet egyetlen célja a gyönyörködtetés (l’art pour l’art). Freudot olvasott, ami műveiben is tetten érhető. Az egyetemen kötött barátságot Babitscsal, Juhász Gyulával, és Zalai Bélával. Unokatestvére Csáth Géza néven vált híres novellistává. Később a Budapesti Napló munkatársa lett. Az igazi elismerést a Szegény kisgyermek panaszai hozta meg neki. Feleségül vette Harmos Ilonát, akitől egy fiú gyermeke született. A háború alatt az Új Nemzedékben vezetett egy csipkelődően politizáló rovatot, ami sok kortársának nem tetszett az eddigi politikától való elfordulása miatt. A háború után a Pesti Hírlaphoz került, és megírta A bús férfi panaszai kötet verseit. A ’20 - as években keletkeztek regényei: Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna. Végül elfordult a rímektől, és szabadverseket kezdett el írni. Ady (Kosztolányi első kötetére írt) bírálatára Ady halálakor válaszolt az úgynevezett Ady - revízióban. Ezután írta meg az Esti Kornél novelláit. Kiderült, hogy rosszindulatú rákja van. Ettől kezdődően keletkeztek a számadás versei, s halála előtt még egyszer szerelembe esett (Radákovich Mária). Ez a szerelem ihlette a Szeptemberi áhitat című versét. Nem sokkal később meghalt.
Az Édes Anna című mű alapötlete Kosztolányinétől származik egy újságban olvasott hír alapján. Témája egy kettősgyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Műfaja lélektani regény: nem a gyilkosság, hanem az ahhoz vezető út érdekli. A középpontban az úr - szolga viszony áll. Az író a regényben a kor pszichológiai tudását is felhasználta. A mű 5 részből áll.
A történet előtt egy mottó szerepel, mely egy ősi latin könyörgés. Ez a könyörgés éppúgy szól Édes Annáért, mint a meggyilkolt Vizy házaspárért. Ez az ima később Moviszter vallomásában jelenik meg újra.
A regény pontos hely - és időkijelöléssel kezd. 1919. július 31. - én Kun Béla repülőn menekül Budapestről. Kosztolányi egyfajta korrajzot ad az akkori helyzetekről, de nem foglal állást se a menekülő kommunisták, se az éppen hatalomra kerülők mellett.
A megváltozott viszonyok érzékenyen érintik Ficsor urat, Vizyék házmesterét. Az eddig nemtörődöm házmester hirtelen fontosnak érzi, hogy megjavítsa a rég elromlott csengőt, hogy ezzel is bebiztosítsa állását. A csengő, mely most újra megszólal, a változást jelzi.
Vizyné egész életét a cselédek gondja teszi ki. Volt egy lánya, Piroska, akit elveszített, és ezután évekig szanatóriumban élt. Ez idő alatt a házaspár elhidegült egymástól, és Vizynének nem maradt más, mint ez a beszűkült, boldogtalan élet. Így hát kapva - kap az alkalmon, mikor Ficsor úr felajánlja neki az új cselédet. Az új cselédet Vizyné képzelete (Ficsor elmondása alapján) a tökéletességig csiszolja. Már a név is, Édes Anna, beszélő név: a kedvességre, a szeretetre utal.
Az elnyújtott expozíció után következik Anna beilleszkedése a 7. - től a 10. fejezetig. A beilleszkedés gyors, de már ez alatt is megjelennek a későbbi tragédiára utaló jelek. Anna ösztönlény, és napról - napra érzi, hogy ez a hely nem neki való (fokozás). Vizyné a mintacselédet látja benne, de ahhoz hogy Anna tényleg azzá váljon, az emberségét kellene feladnia. Az író nem részletezi a főhős belső gondolatatit, érzéseit. Kosztolányi végig rejtélyként tartja fent Anna lelki világát. Helyette sok apró sérelmen keresztül, melyek akkor még semmiségnek látszódnak, sejteti a lelki sérelmeket. Ez a módszer a freudizmusból ered.
Vizy, a mintahivatalnok, és felesége jól tartják a cselédet, de nem veszik emberszámba, egy teljesen más lényt látnak benne, mint ami valójában. Anna e szerint a kép szerint fog megváltozni, de ez a változás okozza a vesztét is. Mint egy gép, úgy fog dolgozni. A munkába menekül a tiltakozó ösztöne ellen, a megfosztott embersége és önállósága miatt.
Végül jön a gátlástalan bohém Patikárius János (11. - 14. fejezet), aki csak élvezeti cikket lát benne, és játékszernek tekinti. Mikor a fiútól becsapva, és megcsalva érzi magát, végleg kitör belőle a felgyülemlett feszültség (15. – 18. fejezet). Ám nem Jánost öli meg, hanem a házaspárt, akik ebbe az embertelen szerepbe kényszerítették. A katasztrófához illően az évszak éppen tél.
A katasztrófa egy hosszú lelki folyamat eredménye, mely a regény elején kezdődik. Anna Ficsor nyomására hagyja ott a szeretett munkát, és a Vizy ház rögtön ellenszenves lesz. Bár próbálja magába fojtani ezeket az ellenérzéseket, de az új környezetet teljesen megszokni soha nem tudja. Aztán jönnek a próbatételek, melyekkel Vizyné teszteli Anna jóságát. Ez a kegyetlen tesztelés, szintén nyomot hagy benne. Ekkor úgy látszik, mintha beilleszkedne, ám a Vizyéken lassan eluralkodó "mintacseléd mítosz" még rosszabbra fordítja Anna állapotát. Nem csak egy teljesen más embert látnak benne, hanem még mutogatják is, büszkélkednek vele, mint egy dísztárggyal. Nem is embernek, gépnek tekintik, és a legkisebb érzelmet sem mutatják felé. Végül Jancsiról naivan azt hiszi, hogy szereti őt, de Jancsi is csak kihasználja. Végül megtalálja a kéményseprőt, aki feleségül akarja venni, de erről meg Vizyék nem akarnak hallani, hisz félnek, hogy elveszítik a "tökéletes" cselédjüket. Így a szeretetre éhes Annánaktovábbra is csak a teljesen közömbös, és megalázó Vizy ház marad. Ez szinte a végtelenségig gyötri, és az utolsó csepp a pohárban Jancsi mással való hetyegése lesz. Annából kitör a szeretet éhség, és megöli nyomorúságos helyzetének megteremtőit: a Vizy házaspárt.
Anna nem menekül el, pedig volna rá lehetősége. Bevallja a tettét. A bűnügyi bizottság nem érti a tett miértjét, melyet végül Moviszter, a keresztény humanista doktor, vallomása fejt meg (19. – 20. fejezet). Ő az egyedüli, akit érdekel a lány sorsa, és aki nem saját érdeke szerint cselekedett. Moviszter Kosztolányi szócsöve is egyben. Ő az egyedüli értékember a többi érdekemberrel szemben. A regény tanulsága, hogy az emberi bajokra nem lehet politikai, vagy intézményes megoldást találni. Csak egy megoldás van: az irgalom.
Végül ismét a történettől különálló (utolsó) fejezet következik, mely a Kun Bélás első fejezettel keretbe foglalja a történetet. Ebben a részben maga Kosztolányi is megjelenik. Az előbb említett két keret, és a középső, tízedik fejezet (Anna, a mintacseléd) egy - egy legendát tartalmaz.
A regényből film is készült Fábri Zoltán rendezésében (1958, fekete - fehér).
Jókai Mór Komáromban született 1825. február 18-án. A szülői ház szellemét a hazaszeretetet és a puritán kálvinista erkölcs mellett liberális felvilágosultság jellemezte. Csodagyereknek számított. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, akivel később mélyült el barátsága. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, írói pályára lépett. Pesten tagja lett a Petőfi köré csoportosuló Tízek Társaságának. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalom történetével és az utópista szocialisták eszméivel ismerkedett. 1848. március 15-én a forradalmi pesti ifjúság egyik vezére. Március 15-én ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, akit hamarosan feleségül vett. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolatai óvták meg. Jókai kezdetben álnéven kénytelen írásait közölni, s még 1854-ben is az induló Vasárnapi Újság csak főmunkatársként tünteti fel, jóllehet ő volt a lap valódi gazdája. Az ’50-es évek elején ért be művészete. A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra: megválasztották képviselőnek. A ’70-es évektől ünnepelt író lett. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság elnökéül választotta. 1886-ban meghalt a felesége. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte. 1904. május 5-én halt meg tüdőbajban.
Az arany ember közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyv alakban is ugyanebben az évben jelent meg. Az arany ember határhelyzetet foglal el a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika.
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő vízi útjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte.
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig mintegy 9 - 10 év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Az egyik Midász király története. A legendás király azt kérte Dionüszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: „És akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében”. A másik mítosz Polükratészt idézi. Tímár sikerei csúcsán ezt a mítoszt idézi fel: „Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől ”. Timár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tímeát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az „arany ember” kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: „Ez egy arany ember”. Ettől kezdve, mint állandó jelző, végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tímeát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. Az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A „Szent Borbála” továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom.
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”. Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz.
A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Tímea és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. „Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon”. A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Tímea iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Tímeát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: „Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve”. Tímea tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot.
Tímea tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével fel is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad fel.
A civilizáció bukásának ábrázolása filmen és regényben – William Golding: A legyek ura és Peter Brook azonos című filmje
Az Édes Anna című mű alapötlete Kosztolányinétől származik egy újságban olvasott hír alapján. Témája egy kettősgyilkosság, melyet egy cseléd követ el gazdái ellen. Műfaja lélektani regény: nem a gyilkosság, hanem az ahhoz vezető út érdekli. A középpontban az úr - szolga viszony áll. Az író a regényben a kor pszichológiai tudását is felhasználta. A mű 5 részből áll.
A történet előtt egy mottó szerepel, mely egy ősi latin könyörgés. Ez a könyörgés éppúgy szól Édes Annáért, mint a meggyilkolt Vizy házaspárért. Ez az ima később Moviszter vallomásában jelenik meg újra.
A regény pontos hely - és időkijelöléssel kezd. 1919. július 31. - én Kun Béla repülőn menekül Budapestről. Kosztolányi egyfajta korrajzot ad az akkori helyzetekről, de nem foglal állást se a menekülő kommunisták, se az éppen hatalomra kerülők mellett.
A megváltozott viszonyok érzékenyen érintik Ficsor urat, Vizyék házmesterét. Az eddig nemtörődöm házmester hirtelen fontosnak érzi, hogy megjavítsa a rég elromlott csengőt, hogy ezzel is bebiztosítsa állását. A csengő, mely most újra megszólal, a változást jelzi.
Vizyné egész életét a cselédek gondja teszi ki. Volt egy lánya, Piroska, akit elveszített, és ezután évekig szanatóriumban élt. Ez idő alatt a házaspár elhidegült egymástól, és Vizynének nem maradt más, mint ez a beszűkült, boldogtalan élet. Így hát kapva - kap az alkalmon, mikor Ficsor úr felajánlja neki az új cselédet. Az új cselédet Vizyné képzelete (Ficsor elmondása alapján) a tökéletességig csiszolja. Már a név is, Édes Anna, beszélő név: a kedvességre, a szeretetre utal.
Az elnyújtott expozíció után következik Anna beilleszkedése a 7. - től a 10. fejezetig. A beilleszkedés gyors, de már ez alatt is megjelennek a későbbi tragédiára utaló jelek. Anna ösztönlény, és napról - napra érzi, hogy ez a hely nem neki való (fokozás). Vizyné a mintacselédet látja benne, de ahhoz hogy Anna tényleg azzá váljon, az emberségét kellene feladnia. Az író nem részletezi a főhős belső gondolatatit, érzéseit. Kosztolányi végig rejtélyként tartja fent Anna lelki világát. Helyette sok apró sérelmen keresztül, melyek akkor még semmiségnek látszódnak, sejteti a lelki sérelmeket. Ez a módszer a freudizmusból ered.
Vizy, a mintahivatalnok, és felesége jól tartják a cselédet, de nem veszik emberszámba, egy teljesen más lényt látnak benne, mint ami valójában. Anna e szerint a kép szerint fog megváltozni, de ez a változás okozza a vesztét is. Mint egy gép, úgy fog dolgozni. A munkába menekül a tiltakozó ösztöne ellen, a megfosztott embersége és önállósága miatt.
Végül jön a gátlástalan bohém Patikárius János (11. - 14. fejezet), aki csak élvezeti cikket lát benne, és játékszernek tekinti. Mikor a fiútól becsapva, és megcsalva érzi magát, végleg kitör belőle a felgyülemlett feszültség (15. – 18. fejezet). Ám nem Jánost öli meg, hanem a házaspárt, akik ebbe az embertelen szerepbe kényszerítették. A katasztrófához illően az évszak éppen tél.
A katasztrófa egy hosszú lelki folyamat eredménye, mely a regény elején kezdődik. Anna Ficsor nyomására hagyja ott a szeretett munkát, és a Vizy ház rögtön ellenszenves lesz. Bár próbálja magába fojtani ezeket az ellenérzéseket, de az új környezetet teljesen megszokni soha nem tudja. Aztán jönnek a próbatételek, melyekkel Vizyné teszteli Anna jóságát. Ez a kegyetlen tesztelés, szintén nyomot hagy benne. Ekkor úgy látszik, mintha beilleszkedne, ám a Vizyéken lassan eluralkodó "mintacseléd mítosz" még rosszabbra fordítja Anna állapotát. Nem csak egy teljesen más embert látnak benne, hanem még mutogatják is, büszkélkednek vele, mint egy dísztárggyal. Nem is embernek, gépnek tekintik, és a legkisebb érzelmet sem mutatják felé. Végül Jancsiról naivan azt hiszi, hogy szereti őt, de Jancsi is csak kihasználja. Végül megtalálja a kéményseprőt, aki feleségül akarja venni, de erről meg Vizyék nem akarnak hallani, hisz félnek, hogy elveszítik a "tökéletes" cselédjüket. Így a szeretetre éhes Annánaktovábbra is csak a teljesen közömbös, és megalázó Vizy ház marad. Ez szinte a végtelenségig gyötri, és az utolsó csepp a pohárban Jancsi mással való hetyegése lesz. Annából kitör a szeretet éhség, és megöli nyomorúságos helyzetének megteremtőit: a Vizy házaspárt.
Anna nem menekül el, pedig volna rá lehetősége. Bevallja a tettét. A bűnügyi bizottság nem érti a tett miértjét, melyet végül Moviszter, a keresztény humanista doktor, vallomása fejt meg (19. – 20. fejezet). Ő az egyedüli, akit érdekel a lány sorsa, és aki nem saját érdeke szerint cselekedett. Moviszter Kosztolányi szócsöve is egyben. Ő az egyedüli értékember a többi érdekemberrel szemben. A regény tanulsága, hogy az emberi bajokra nem lehet politikai, vagy intézményes megoldást találni. Csak egy megoldás van: az irgalom.
Végül ismét a történettől különálló (utolsó) fejezet következik, mely a Kun Bélás első fejezettel keretbe foglalja a történetet. Ebben a részben maga Kosztolányi is megjelenik. Az előbb említett két keret, és a középső, tízedik fejezet (Anna, a mintacseléd) egy - egy legendát tartalmaz.
A regényből film is készült Fábri Zoltán rendezésében (1958, fekete - fehér).
6. tétel
Témakör: Életművek
József Attila szerelmi lírája
József Attila 1905. április 11 - én született Budapesten. Apja, József Áron elhagyja a családot, az egyedülálló anya, Pőcze Borbála nem tudja ellátni a gyerekeket, ezért nevelőszülőkhöz adja őket Öcsödre. Anyja halála után nővére férje gondoskodik róla. 1923 - ban Makón leérettségizik, majd Pesten és Bécsben tanul, de a tanulmányait nem fejezi be. Tanári pályáról eltanácsolták, így alkalmi munkával látja el magát Bécsben. Ekkor közel kerül az illegális kommunista mozgalomhoz, versein erős szocialista vonások érződnek. 1928 - tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja eltávolította őket egymástól. 1930 - ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Élettársával, Szántó Judittal nagy szegénységben éltek Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. 1935 - ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936 - ban végleg különvált Szántó Judittól, felújult kapcsolata Vágó Mártával.
A Szép Szó egyik szerkesztője lett. A Baumgarten - alapítványból segélyt, majd jutalmat kapott. Nagyon fáj (1936) című kötete sem hozta meg a várt elismerést. 1937 tavaszán szerelmes lett Kozmutza Flórába. Még az év nyarán a Siesta szanatóriumba került; november 4 - én nénjei vették magukhoz szárszói panziójukba. December 3 - án a szárszói állomáson tehervonat kerekei alá vetette magát. 1938 - ban posztumusz Baumgarten - díjat kapott. Méltó elismerése is ekkor kezdődött. 1948 - ban életművét Kossuth - díjjal tüntették ki.
A kései költészetének egyik fő témája volt a szerelem. Szinte minden formáját megjeleníti verseiben, a kamaszszerelemtől a felnőttszerelemig mindent. Leghíresebb szerelmes verse az Óda.
Első szerelme a makói kollégium igazgatójának a lánya volt, Gebe Márta, aki nem viszonozta érzéseit. Emiatt a költő öngyilkosságot kísérelt meg. Neki írta a Csókkérés tavasszal című versét. A műben a frissesség, a tiszta szerelem érzékelhető, a játékosság, dallamosság.
1927 - ben Párizsból hazatérve ismerkedett meg Vágó Mártával, második szerelmével. Apja engedélyezte a kapcsolatot, a társadalmi különbségek ellenére. Az apa állást szerzett neki, azonban amikor Márta egy évet Londonban töltött, kapcsolatuk megszakadt. Hozzá írta a Ringató és a Klárisok című verseit.
József Attila húszas évek végi költészetének talán legtökéletesebb alkotása a Klárisok, a poésie pure elveit érvényesítő törekvéseinek mintapéldánya: „tiszta költészet, ironikussá torzítva”. Témáját tekintve szerelmes vers, disszonáns hangokkal. A Vágó Márta - szerelem megannyi ellentéte összpontosul benne: „nemcsak a szerelem, a megkívánás állandó feszítése, nemcsak a be nem teljesült szexuális vágy kínzása, hanem társadalmi és társasági feszültség: származás, neveltetés, környezet, viselkedés, életforma és modor, ideálok és szokások, politikai és kulturális elképzelések bonyolult szövedéke” (Szabolcsi Miklós).
A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel, dekoratív ruhadarabokkal feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja, hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is.
A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang.
Kozmutza Flórával 1937 elején ismerkedtek meg. József Attila pontosan tudta, hogy az egyén számára csak a kis közösségek nyújtotta biztonság, harmónia nyújthat védelmet. Ezt vélte megtalálni Flórával való kapcsolatában.
Alapvető a különbség az Edit és a Flóra kapcsolat és versek között. Az előbbiben meghatározó a pcihoanalitikus beteg viszony, és az analízis során feltáruló tépettség a versekben is jelen van. A Flóra kapcsolat két ember normális, szokásos ismerkedése, egymással, és szinte természetes hogy nincs köztük minden kérdésben összhang. A költő mégis valóságnak veszi a kezdetben vágyott képzetet, vagyis nemcsak ő szeret, de őt is szeretik. Megismerkedésük évében József Attila már állandóan a halál képzetével viaskodik. A halál menekülés is lehet az élet krízishelyzeteiből, ugyanakkor az életösztön és az élet tudata a halál elől való menekülésre is késztet. Ez figyelhető meg a Flórának című versben. A vers két sora („mert jó meghalni,”, „mert szeretsz, és nyugodtan alhatom”) két lehetőséget, két megoldást vet fel. A halál is és az életet adó szerelem is egyenrangúan van jelen a versben. A szerelmi beteljesülés és a halál egyaránt vágyott állapot. A szerelmes férfi a léten túli állapotból tekinti önmagát is, szerelmét is, de nem csak a jelenben. Emlékeket, életképeket láthatunk a kamaszkorból, például, amikor hajóinas volt. A Duna emlékképe is a mindenséget és az életet idézi. A vers világokat - virágokat rímpárja az ómagyar Mária siralmat idézi fel, és ez által a Fiú halálát. Márpedig József Attila költészetében központi szerepe van az anya - fiú kapcsolatnak.
A Flóra című vers számokkal elkülönített részekre tagolódik. Az alcímek azonban azt jelzik, hogy a részek között lazább jellegű a kapcsolat. Eltérő a ritmusuk és formájuk. Azt akarja bemutatni, hogy mi mindent tud a szerző. A Flóra versekben kulcsszerepet kap a harmónia képzete, amely mindvégig jelen van. Összességében ez azt mutatja, hogy ez a kapcsolat valóban döntő program, a beteg ember és a költő számára.
A Szép Szó egyik szerkesztője lett. A Baumgarten - alapítványból segélyt, majd jutalmat kapott. Nagyon fáj (1936) című kötete sem hozta meg a várt elismerést. 1937 tavaszán szerelmes lett Kozmutza Flórába. Még az év nyarán a Siesta szanatóriumba került; november 4 - én nénjei vették magukhoz szárszói panziójukba. December 3 - án a szárszói állomáson tehervonat kerekei alá vetette magát. 1938 - ban posztumusz Baumgarten - díjat kapott. Méltó elismerése is ekkor kezdődött. 1948 - ban életművét Kossuth - díjjal tüntették ki.
A kései költészetének egyik fő témája volt a szerelem. Szinte minden formáját megjeleníti verseiben, a kamaszszerelemtől a felnőttszerelemig mindent. Leghíresebb szerelmes verse az Óda.
Első szerelme a makói kollégium igazgatójának a lánya volt, Gebe Márta, aki nem viszonozta érzéseit. Emiatt a költő öngyilkosságot kísérelt meg. Neki írta a Csókkérés tavasszal című versét. A műben a frissesség, a tiszta szerelem érzékelhető, a játékosság, dallamosság.
1927 - ben Párizsból hazatérve ismerkedett meg Vágó Mártával, második szerelmével. Apja engedélyezte a kapcsolatot, a társadalmi különbségek ellenére. Az apa állást szerzett neki, azonban amikor Márta egy évet Londonban töltött, kapcsolatuk megszakadt. Hozzá írta a Ringató és a Klárisok című verseit.
József Attila húszas évek végi költészetének talán legtökéletesebb alkotása a Klárisok, a poésie pure elveit érvényesítő törekvéseinek mintapéldánya: „tiszta költészet, ironikussá torzítva”. Témáját tekintve szerelmes vers, disszonáns hangokkal. A Vágó Márta - szerelem megannyi ellentéte összpontosul benne: „nemcsak a szerelem, a megkívánás állandó feszítése, nemcsak a be nem teljesült szexuális vágy kínzása, hanem társadalmi és társasági feszültség: származás, neveltetés, környezet, viselkedés, életforma és modor, ideálok és szokások, politikai és kulturális elképzelések bonyolult szövedéke” (Szabolcsi Miklós).
A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel, dekoratív ruhadarabokkal feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja, hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is.
A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang.
Kozmutza Flórával 1937 elején ismerkedtek meg. József Attila pontosan tudta, hogy az egyén számára csak a kis közösségek nyújtotta biztonság, harmónia nyújthat védelmet. Ezt vélte megtalálni Flórával való kapcsolatában.
Alapvető a különbség az Edit és a Flóra kapcsolat és versek között. Az előbbiben meghatározó a pcihoanalitikus beteg viszony, és az analízis során feltáruló tépettség a versekben is jelen van. A Flóra kapcsolat két ember normális, szokásos ismerkedése, egymással, és szinte természetes hogy nincs köztük minden kérdésben összhang. A költő mégis valóságnak veszi a kezdetben vágyott képzetet, vagyis nemcsak ő szeret, de őt is szeretik. Megismerkedésük évében József Attila már állandóan a halál képzetével viaskodik. A halál menekülés is lehet az élet krízishelyzeteiből, ugyanakkor az életösztön és az élet tudata a halál elől való menekülésre is késztet. Ez figyelhető meg a Flórának című versben. A vers két sora („mert jó meghalni,”, „mert szeretsz, és nyugodtan alhatom”) két lehetőséget, két megoldást vet fel. A halál is és az életet adó szerelem is egyenrangúan van jelen a versben. A szerelmi beteljesülés és a halál egyaránt vágyott állapot. A szerelmes férfi a léten túli állapotból tekinti önmagát is, szerelmét is, de nem csak a jelenben. Emlékeket, életképeket láthatunk a kamaszkorból, például, amikor hajóinas volt. A Duna emlékképe is a mindenséget és az életet idézi. A vers világokat - virágokat rímpárja az ómagyar Mária siralmat idézi fel, és ez által a Fiú halálát. Márpedig József Attila költészetében központi szerepe van az anya - fiú kapcsolatnak.
A Flóra című vers számokkal elkülönített részekre tagolódik. Az alcímek azonban azt jelzik, hogy a részek között lazább jellegű a kapcsolat. Eltérő a ritmusuk és formájuk. Azt akarja bemutatni, hogy mi mindent tud a szerző. A Flóra versekben kulcsszerepet kap a harmónia képzete, amely mindvégig jelen van. Összességében ez azt mutatja, hogy ez a kapcsolat valóban döntő program, a beteg ember és a költő számára.
7. tétel
Témakör: Portrék
Berzsenyi Dániel elégiái
Berzsenyi Dániel 1776 - ban a Vas megyei Hetyén született középbirtokos nemesi családban. Anyja korán meghalt. Apjával nem volt jó a kapcsolata. Sokat betegeskedett, későn kezdett iskolába járni. 13 éves korában a soproni evangélikus líceumba járt, de nem érettségizett le. Nyelveket tanult (német, latin), és sokat foglalkozott az antik római, görög mitológiával, ez nagy hatással volt költészetére. Horatius volt a példaképe. Életfilozófiája az arany középút, mérsékelt, minden túlzásoktól mentes életmód volt. Kazinczyval évekig tartó levelezést folytatott. Visszavonult a birtokára és a gazdálkodásnak élt, elvonulva a külvilágtól, jólétben, de magányban. Megnősült, egy 14 éves lányt vett feleségül (Dukai Takács Zsuzsannát). Szabadidejében, titokban verseket írt.
27 éves korában fedezték fel, mint költőt. Kis János evangélista lelkész elküldte Kazinczynak 77 versét. Ez 1 kötetben jelent meg 1813 - ban. Második verseskötete 1816-ban jelent meg, ebben tízzel több vers volt. Pályafutása alatt összesen 137 verset írt.
Kettős világban élt, a magányos földesúr és a sikerre vágyó költő világában. Azonban mint költő nem érte el azt, amire kezdetben számított. Kölcsey Ferenc egy művéért élesen bírálta, ennek hatására még jobban visszavonult. Beteg, búskomor ember volt.
Különböző tudományos tanulmányokat írt, a Tudományos Akadémia tagjai közé választotta. Verseit időmértékes verselésben írta, ugyanakkor a romantika stílusirányzata is jellemző kötészetére (ellentétek kiélezése, túlzások, a dicső múltba való visszatérés, erős szentimentalizmus).
1836-ban halt meg Niklán.
Elégiáinak alaptémája az emberi élet múlandósága, a végzet elkerülhetetlensége. Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg verseiben, hanem az értékvesztett állapot üressége, a magány szomorúsága.
F. Schiller szerint az elégikus magatartás akkor jelentkezik, ha a költő által elképzelt ideál és a valóság nem feleltethető meg egymásnak. Berzsenyi esetében ez felfogható a falusi életforma és a költői ideálvilág közötti ellentétként.
Elégiái Niklán születtek, ahol a világtól elzárva, szellemi magányosságban, gazdálkodó életet folytatott. Az elégiák szövegei individuálisabbak, mint például az ódáké, így különösebb háttér információk nélkül, magából a szövegből is könnyen érthetők.
Berzsenyi 1804 és 1807 között írta A közelítő tél című művét. A vers eredeti címe Ősz volt, ami kicsit közhelyszerű már a költészetben, ezért később Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Ez az új cím jobban kifejezi a vers tartalmát, vagyis a halál fenyegető közeledését.
A mű felépítése logikus gondolatmenetet mutat. Szerkezete klasszicizáló: pictura – absztrakció - szentencia. Strófaszerkezete és szókincse szintén klasszikus.
Az első három versszakban az ősz képe tagadásra fordított idillben (a tavasz képeinek tagadásaként) jelenik meg. A jelen és a múlt, a tavasz és az ősz szembesül egymással. A természet festésével érzékelteti az idő megállíthatatlan múlását.
A megváltoztathatatlanra a tagadó képekben (6 tagadó alak) megjelenő tavasz döbbent rá: a kibontakozó ősz képe szürke, lehangoló. Ezzel kettős hatást ér el. Rámutat a jelen sivárságára (minden hervad, hull, sárgáll, borong, homályos), és megmutatja a múlt értékeit is.
Antikizáló képek sorát látjuk: liget, balzsamos illatok, zephyr, symphonia, gerle, csermely violás völgye, thyrsus (szőlővessző). Túlárad a visszaálmodott tavasz.
Az első szerkezeti rész tehát idő - és értékszembesítésre épül. A niklai táj és egy belső, lelki táj ábrázolása. Zeneisége elementáris, ezt hangulat – és hangfestő szavak adják.
A negyedik strófa a látványból filozófiai általánosítást és következtetést von le: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.”
Az “idő elrepül” hétköznapi szófordulatot sajátos képpé teszi. Az idő múlása minden pusztulását hozza az ég alatt: nagy és kis dolgokét egyaránt.
Berzsenyi az 5. – 6. versszakban magára, a saját életére vonatkoztatja az elmúlást, a vers ezáltal létösszegző verssé válik. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy ifjúsága észrevétlenül, de örökre elmúlt. És nemcsak az ifjúság édessége, színei, örömei tűnnek el, de a szerelem is. Az évszakok körforgása örök, de az emberi életre ez nem érvényes – ami elmúlt, az visszahozhatatlan: „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” A behunyt szem utal a halálra, illetve az örömtelen életre, a szerelem, örömök észrevenni nem tudására.
27 éves korában fedezték fel, mint költőt. Kis János evangélista lelkész elküldte Kazinczynak 77 versét. Ez 1 kötetben jelent meg 1813 - ban. Második verseskötete 1816-ban jelent meg, ebben tízzel több vers volt. Pályafutása alatt összesen 137 verset írt.
Kettős világban élt, a magányos földesúr és a sikerre vágyó költő világában. Azonban mint költő nem érte el azt, amire kezdetben számított. Kölcsey Ferenc egy művéért élesen bírálta, ennek hatására még jobban visszavonult. Beteg, búskomor ember volt.
Különböző tudományos tanulmányokat írt, a Tudományos Akadémia tagjai közé választotta. Verseit időmértékes verselésben írta, ugyanakkor a romantika stílusirányzata is jellemző kötészetére (ellentétek kiélezése, túlzások, a dicső múltba való visszatérés, erős szentimentalizmus).
1836-ban halt meg Niklán.
Elégiáinak alaptémája az emberi élet múlandósága, a végzet elkerülhetetlensége. Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg verseiben, hanem az értékvesztett állapot üressége, a magány szomorúsága.
F. Schiller szerint az elégikus magatartás akkor jelentkezik, ha a költő által elképzelt ideál és a valóság nem feleltethető meg egymásnak. Berzsenyi esetében ez felfogható a falusi életforma és a költői ideálvilág közötti ellentétként.
Elégiái Niklán születtek, ahol a világtól elzárva, szellemi magányosságban, gazdálkodó életet folytatott. Az elégiák szövegei individuálisabbak, mint például az ódáké, így különösebb háttér információk nélkül, magából a szövegből is könnyen érthetők.
Berzsenyi 1804 és 1807 között írta A közelítő tél című művét. A vers eredeti címe Ősz volt, ami kicsit közhelyszerű már a költészetben, ezért később Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Ez az új cím jobban kifejezi a vers tartalmát, vagyis a halál fenyegető közeledését.
A mű felépítése logikus gondolatmenetet mutat. Szerkezete klasszicizáló: pictura – absztrakció - szentencia. Strófaszerkezete és szókincse szintén klasszikus.
Az első három versszakban az ősz képe tagadásra fordított idillben (a tavasz képeinek tagadásaként) jelenik meg. A jelen és a múlt, a tavasz és az ősz szembesül egymással. A természet festésével érzékelteti az idő megállíthatatlan múlását.
A megváltoztathatatlanra a tagadó képekben (6 tagadó alak) megjelenő tavasz döbbent rá: a kibontakozó ősz képe szürke, lehangoló. Ezzel kettős hatást ér el. Rámutat a jelen sivárságára (minden hervad, hull, sárgáll, borong, homályos), és megmutatja a múlt értékeit is.
Antikizáló képek sorát látjuk: liget, balzsamos illatok, zephyr, symphonia, gerle, csermely violás völgye, thyrsus (szőlővessző). Túlárad a visszaálmodott tavasz.
Az első szerkezeti rész tehát idő - és értékszembesítésre épül. A niklai táj és egy belső, lelki táj ábrázolása. Zeneisége elementáris, ezt hangulat – és hangfestő szavak adják.
A negyedik strófa a látványból filozófiai általánosítást és következtetést von le: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.”
Az “idő elrepül” hétköznapi szófordulatot sajátos képpé teszi. Az idő múlása minden pusztulását hozza az ég alatt: nagy és kis dolgokét egyaránt.
Berzsenyi az 5. – 6. versszakban magára, a saját életére vonatkoztatja az elmúlást, a vers ezáltal létösszegző verssé válik. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy ifjúsága észrevétlenül, de örökre elmúlt. És nemcsak az ifjúság édessége, színei, örömei tűnnek el, de a szerelem is. Az évszakok körforgása örök, de az emberi életre ez nem érvényes – ami elmúlt, az visszahozhatatlan: „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” A behunyt szem utal a halálra, illetve az örömtelen életre, a szerelem, örömök észrevenni nem tudására.
8. tétel
Témakör: Portrék
A Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzése
Kölcsey Ferenc (1790 - 1838) alapjában véve zárkózott, befelé forduló ember volt, ami annak tudható be, hogy gyerekkorában elvesztette egyik szemét. Ha más emberek társaságában nem is, de az irodalomban otthon érezte magát. Híresebb művei a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, a Huszt, a Zrínyi dala, de a legnagyobb dicsőséget a Himnusz hozta neki, amelyet 1923 - ban írt. Művei többnyire közéleti témájúak, a haza sorsával foglalkoznak, és a tett filozófia megjelenése jellemző rájuk. Ez a filozófia életére is jellemző volt, mert nem csak az ország kedvezőtlen helyzetén kesergett, hanem tett is érte, országgyűlési képviselőként próbált hazája hasznára lenni.
Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt, amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832 – 36 - os országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője lett.
A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Előre vetíti a témát és a hangnemet. A vers egy Istenhez való fohász lesz. Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az alcímet valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa, mondván: „érthető a jelenlegi állapotokra is”.
Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, a költő szónoklatot intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége itt is találó és előrevetíti a hangnemet.
Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet, komolyságot, magasztosságot sugallnak.
A klasszicista stílusirányzat nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is megfigyelhetők egyes klasszicistavonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus felépítés. Ennek köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van felépítve, csak úgy, mint a Szózat.
Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is, mert ebben található a tételmondat, és a kérés. „Isten, áldd meg a magyart”, „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar”
A keret második része a befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott kérés. „Szánd meg isten a magyart”, „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar”
A Szózat első két sora a tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne minden magyarnak élnie és éreznie.
A következő két versszakban van a felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez - ez, itt - itt), melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a hazád.
A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején. „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”
A hetedik versszakban már kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a megszemélyesítés is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el. „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”
A következő két versszak szintén indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban megismétlődik az indulatos kijelentés: „Az nem lehet”. Ez a két versszak az olvasót bíztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, akkor az őseink szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.
A tízedik és az utána következő versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a tizenegyedik versszak elején álló „vagy” kötőszó választ el egymástól. A két út bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is („buzgó imádság”) a halállal szemben („vérben áll”)
Az utolsó két versszak a keret második része. Ez a vers „befejezése”, amiben kissé átfogalmazva megismétli a tételmondatot.
A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.
A második versszaktól a hatodik feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével, a magyarok honra találásával. „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”
A harmadik versszakban folytatja a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel. Itt alliteráció is feltűnik: „Bécsnek büszke…”
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak. Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”
Első rosszként a tatárjárást említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája („Hányszor”) jobban kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk mindent.
A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.
A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a 4 / 3, illetve a 3 / 3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató, míg Himnuszé elhaló, szenvedő.
Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja. Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás, mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.
Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek. A Szózatot 1843 - ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844 - ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.
Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis különböző zseniális költemény.
Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt, amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832 – 36 - os országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője lett.
A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Előre vetíti a témát és a hangnemet. A vers egy Istenhez való fohász lesz. Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az alcímet valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa, mondván: „érthető a jelenlegi állapotokra is”.
Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, a költő szónoklatot intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége itt is találó és előrevetíti a hangnemet.
Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet, komolyságot, magasztosságot sugallnak.
A klasszicista stílusirányzat nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is megfigyelhetők egyes klasszicistavonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus felépítés. Ennek köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van felépítve, csak úgy, mint a Szózat.
Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is, mert ebben található a tételmondat, és a kérés. „Isten, áldd meg a magyart”, „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar”
A keret második része a befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott kérés. „Szánd meg isten a magyart”, „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar”
A Szózat első két sora a tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne minden magyarnak élnie és éreznie.
A következő két versszakban van a felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez - ez, itt - itt), melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a hazád.
A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején. „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”
A hetedik versszakban már kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a megszemélyesítés is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el. „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”
A következő két versszak szintén indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban megismétlődik az indulatos kijelentés: „Az nem lehet”. Ez a két versszak az olvasót bíztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, akkor az őseink szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.
A tízedik és az utána következő versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a tizenegyedik versszak elején álló „vagy” kötőszó választ el egymástól. A két út bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is („buzgó imádság”) a halállal szemben („vérben áll”)
Az utolsó két versszak a keret második része. Ez a vers „befejezése”, amiben kissé átfogalmazva megismétli a tételmondatot.
A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.
A második versszaktól a hatodik feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével, a magyarok honra találásával. „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”
A harmadik versszakban folytatja a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel. Itt alliteráció is feltűnik: „Bécsnek büszke…”
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak. Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”
Első rosszként a tatárjárást említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája („Hányszor”) jobban kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk mindent.
A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.
A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a 4 / 3, illetve a 3 / 3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató, míg Himnuszé elhaló, szenvedő.
Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja. Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás, mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.
Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek. A Szózatot 1843 - ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844 - ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.
Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis különböző zseniális költemény.
9. tétel
Témakör: Portrék
Móricz Zsigmond: Barbárok
Móricz Zsigmond 1879. július 2 - án született a Szatmár megyei Tiszacsécsén. 1890 - ben a debreceni református kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Kisújszálláson érettségizett. Debrecenben a református teológiára iratkozott be, fél év múlva ugyanitt már joghallgató, majd átlépett a budapesti egyetem jogi karára. 1903 - ban bekerült Az Újság szerkesztőségébe, s tanulmányait nem fejezte be. 1905 - ben feleségül vette Holics Eugéniát (Janka), egy felvidéki kisnemes bányatisztviselő lányát. 1915 - ben önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra. 1924 - ben Móricz megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, erre Janka kétszer öngyilkossággal próbálkozott, s a másodikba belehalt. 1926 - ban elvette Simonyi Máriát, majd 1937 - ben elváltak. 1939 - től a Kelet Népe szerkesztője lett. 1942. szeptember 4 - én agyvérzés következtében halt meg Budapesten 63 éves korában.
Móricz a harmincas években újra a nép problémái felé fordult. Egyik legmegrendítőbb novellája ebben a korszakban született, Barbárok (1931) címmel.
Ebben az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói leírás csaknem teljesen háttérbe szorul, s ez teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Hiányzik belőle a történelmi korfestés is. Móricz nem éli bele magát szereplői lelkivilágába, nem magyarázza az eseményeket, hanem csak szűkszavúan közli a puszta tényeket.
A ridegpásztorok társadalmon kívül éltek, elszigetelt magányosságban. Ez a kultúra alatti, babonás világ teremtette meg azt a félelmetes kegyetlenséget, amelyet a veres juhász és társa képvisel. Ez a „vadember” lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és tizenkét éves fiát. Nem a szegénység a gyilkosság oka, hanem a vagyonszerzésnek ez az ősi módja. Mindhárom juhász saját nyáját őrzi kint a pusztán, tehát módos emberek. A veres juhász természetesnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz birkájáért és két szamaráért.
A novella három része a drámai események három „felvonása”. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel. Az első fejezet tele van feszültséggel. A juhász kutyája folyamatos ugatással jelzi gazdájának, hogy rossz emberek közelednek. A lassan meginduló pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés feszül.
A két vadember a rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle, mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a kettős gyilkosság.
Az elbeszélés második része bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete asszony, aki tíz nap múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség megtestesítője. A veres juhász félrevezető hazudozásai nyomán elindul, hogy megkeresse férjét és fiát. Télire hazamegy falujába, de tavasszal újra kimegy a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni attól a helytől, ahol az ura legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az asszony tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes szíj. Ezzel, és a gyilkosság hírével megy el Szegedre.
A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság igazolódott, de Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy ez volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél, ugyanolyan kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri meg a rablógyilkost: mindent beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének visszatérésétől.
A bíró lassan, eltűnődve mondja a távozó ember után: „Barbárok”. A természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a bíró: nem az indulat szülte, inkább a szomorúság. Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között élt, viszont belőlük nem veszett ki az emberség.
A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van. Az első részben az aljas gyilkosság ürügye, és Bodri juhász lelki gazdagságának, művész hajlamának bizonyítéka. A második egységben a durva lelkületű veres juhász lelkifurdalásának jele: maga tereli a szót a szíjra, amelytől semmiképpen sem akart áldozata megválni. Egyben a bűntény bizonyítéka is ez lesz, s a vallatás során az igazság diadalát jelképezi.
Móricz a harmincas években újra a nép problémái felé fordult. Egyik legmegrendítőbb novellája ebben a korszakban született, Barbárok (1931) címmel.
Ebben az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói leírás csaknem teljesen háttérbe szorul, s ez teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Hiányzik belőle a történelmi korfestés is. Móricz nem éli bele magát szereplői lelkivilágába, nem magyarázza az eseményeket, hanem csak szűkszavúan közli a puszta tényeket.
A ridegpásztorok társadalmon kívül éltek, elszigetelt magányosságban. Ez a kultúra alatti, babonás világ teremtette meg azt a félelmetes kegyetlenséget, amelyet a veres juhász és társa képvisel. Ez a „vadember” lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és tizenkét éves fiát. Nem a szegénység a gyilkosság oka, hanem a vagyonszerzésnek ez az ősi módja. Mindhárom juhász saját nyáját őrzi kint a pusztán, tehát módos emberek. A veres juhász természetesnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz birkájáért és két szamaráért.
A novella három része a drámai események három „felvonása”. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel. Az első fejezet tele van feszültséggel. A juhász kutyája folyamatos ugatással jelzi gazdájának, hogy rossz emberek közelednek. A lassan meginduló pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés feszül.
A két vadember a rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle, mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a kettős gyilkosság.
Az elbeszélés második része bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete asszony, aki tíz nap múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség megtestesítője. A veres juhász félrevezető hazudozásai nyomán elindul, hogy megkeresse férjét és fiát. Télire hazamegy falujába, de tavasszal újra kimegy a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni attól a helytől, ahol az ura legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az asszony tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes szíj. Ezzel, és a gyilkosság hírével megy el Szegedre.
A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság igazolódott, de Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy ez volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél, ugyanolyan kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri meg a rablógyilkost: mindent beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének visszatérésétől.
A bíró lassan, eltűnődve mondja a távozó ember után: „Barbárok”. A természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a bíró: nem az indulat szülte, inkább a szomorúság. Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között élt, viszont belőlük nem veszett ki az emberség.
A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van. Az első részben az aljas gyilkosság ürügye, és Bodri juhász lelki gazdagságának, művész hajlamának bizonyítéka. A második egységben a durva lelkületű veres juhász lelkifurdalásának jele: maga tereli a szót a szíjra, amelytől semmiképpen sem akart áldozata megválni. Egyben a bűntény bizonyítéka is ez lesz, s a vallatás során az igazság diadalát jelképezi.
10. tétel
Témakör: Portrék
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán 1847 - ben született a felvidéki Szklabonyán, amit műveiben „Görbeországnak” nevezett. Jellemző volt itt a szlovák és a magyar kultúra keveredése. A környezet és az ott szerzett élményei szinte valamennyi művére hatással voltak. Selmecbányán érettségizett, Pesten 4 évig jogot tanult, de nem szerzett diplomát. 1871 - ben visszatért Nógrád megyébe, ahol Mauks Mátyás szolgabírónál helyezkedett el szolgabírósági esküdtként, itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányozni a vármegye uraságait. 1873 - ban vette el Mauks Mátyás Ilona nevű lányát, akivel Pestre költöztek, ahol csak nyomorogtak. Mikszáth el akart válni a nő érdekében, Ilona nem akart, ezért azt kellett hazudnia, hogy mást szeret. Ezután hazatért Szklabonyára. 1878 - ban Szegedre ment, a Szegedi Napló újságírójaként dolgozott. Ekkor érte el első jelentősebb írói sikereit karcolataival. Anyagi helyzete javult, és 1882 - ben újra elvette Mauks Ilonát, 3 gyerekük született. Országgyűlési képviselőként is tevékenykedett majdnem 20 évig. Egy ízben bárói rangot kínáltak neki, amit nem fogadott el. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a Petőfi Társaságnak. A Nyugatban is publikált 1908 - tól. 1910 - ben halt meg Budapesten.
Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg, alcíme Egy különc ember története. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.
Két fő helyszínen játszódik a regény; Nedecen és Zsolnán. A két helyszín esztétikai szempontból is szemben áll. Nedec az élő múlt, a világtól elzárt sziget, az érintetlen természet, ahol vonat se jár. Zsolna tipikus kisváros: „Minden kisváros bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönségesek, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapós asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek a vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta.”
A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a 19. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szemszögből éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az eszmék anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik a mű világából.
A várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét, melyet mély megrendüléssel olvas. A gróf őrültségéről az író nem dönt, felvetését lényegtelennek tarthatta. A sugallt tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedését – a korabeli magyar társadalomnak aligha lehetett az az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.
Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős várurat. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érzékelteti a szeretetvágy és a kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.
A környező nagyvilágban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos – ő szegényen hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti. Apolkát csak egymás felüllicitálása érdekében kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek – valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. úri svihák magatartás képviselői. Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pruzsicky figurájával – ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (hiszen a gróf egyik hóbortja, hogy „saját lengyelt” tart magánál).
Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz. Feltűnik, hisz ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes Tarnóczy Emil vonzalmának végül győzedelmeskednie kell – Pongrácz összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.
Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesedett anekdotáját. A legnagyobb részletességgel Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolta meg, a többi figurát és epizódot vázlatos, de találó tollvonásokkal írta le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.
A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.
Mikszáth Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. Először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg, alcíme Egy különc ember története. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent olyannyira negatívan ábrázolja.
Két fő helyszínen játszódik a regény; Nedecen és Zsolnán. A két helyszín esztétikai szempontból is szemben áll. Nedec az élő múlt, a világtól elzárt sziget, az érintetlen természet, ahol vonat se jár. Zsolna tipikus kisváros: „Minden kisváros bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönségesek, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapós asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek a vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta.”
A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a 19. századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül. A mű döbbenetes végső mondanivalója azonban ebből a szemszögből éppen az, hogy a különc úr konzervált világa mindezzel együtt is magasabb rendű, mint a kinti erkölcsi zűrzavar. A külső valóságban a képmutatás, az önzés és a törtetés, az eszmék anyagias és nyers érdekek szerinti felhasználása, megcsúfolása dívik. Pongrácz Istvánnak végül is vereséget kell szenvednie, el kell tűnnie, de túlkapásai ellenére is az igazi emberi nagyság utolsó képviselője távozik a mű világából.
A várúr a cselekmény során ajándékba kapja Cervantes regényét, melyet mély megrendüléssel olvas. A gróf őrültségéről az író nem dönt, felvetését lényegtelennek tarthatta. A sugallt tanulság azonban az, hogy a magyar környezet elnézi Pongrácz István grófnak az anakronisztikus viselkedését – a korabeli magyar társadalomnak aligha lehetett az az egyetlen idejétmúlt jelenség. Még statisztálnak is az ismerősök és rokonok, együtt játszanak a várúrral – amíg életveszély nem kezd fenyegetni.
Még lényegesebb azonban Pongrácz lelki történéseibe Apolka érkezése után betekinteni. Az üde fiatalság, a természetes szépség mélyen megrendíti a nagyon érzékeny grófot, az idős várurat. Eddigi álomvilága mellé egy elemi erejű vonzalom be sem vallott ábrándjai kerülnek. Mikszáth mesterien érzékelteti a szeretetvágy és a kötelességtudat küzdelmét, melyet a hős heroikus erőfeszítéssel leplez el mindenki elől, csaknem mindvégig. Apolka távozásakor azonban megmutatkozik veszteségének nagysága: nélküle képtelen tovább élni, tovább játszani az életét.
A környező nagyvilágban viszont merőben másféle erkölcsök működnek. Van egy lelkiismeretes orvos – ő szegényen hal meg. Gazdag bátyjait testvérgyűlölet fűti. Apolkát csak egymás felüllicitálása érdekében kényeztetik, majd eltaszítják maguktól. A Behenczy bárók a színészcsapatot is megszégyenítő szólamokra és gesztusokra képesek – valójában mélyen romlottak, cinikusak, az ún. úri svihák magatartás képviselői. Szlávok és magyarok egyaránt kisszerű és alantas életet élnek, magyarkodásuk is legfeljebb álca. A kép még inkább nemzetközivé szélesedik Pruzsicky figurájával – ő Pongrácz udvarában abból él, hogy lengyel (hiszen a gróf egyik hóbortja, hogy „saját lengyelt” tart magánál).
Ilyen körülmények között az igazi emberi kapcsolat és érzelem üdítő színfolt. Annak számít Pongrácz István eszeveszett ragaszkodása Apolkához, és az ő hálás vonzalma István bácsihoz. Feltűnik, hisz ritkaság: Pamutkay őszinte meghatottsága Pongrácz végrendelkezésekor. A gyermekien tiszta Apolka és a halálosan szerelmes Tarnóczy Emil vonzalmának végül győzedelmeskednie kell – Pongrácz összeroppanásához ennek felismerése is hozzájárulhatott.
Sok melegséggel, mesélő derűvel, humorral, elkomorulásokkal, szatírával és tragikummal írja le Mikszáth a különc várúr kiterebélyesedett anekdotáját. A legnagyobb részletességgel Pongrácz István lelki tragédiáját rajzolta meg, a többi figurát és epizódot vázlatos, de találó tollvonásokkal írta le. Néhány szóval mesterien jellemez, rengeteg életbölcsességet villant fel.
A szerkezet a Mikszáthra jellemző módon épül fel: lassú hömpölygéssel, ezúttal két teljesen külön szálon indul el, majd az összetalálkozás után drámaian felgyorsul, és nagy hatású, tanulságos végkifejlet zárja.
11. tétel
Témakör: Látásmódok
Jókai Mór: Az arany ember
Jókai Mór Komáromban született 1825. február 18-án. A szülői ház szellemét a hazaszeretetet és a puritán kálvinista erkölcs mellett liberális felvilágosultság jellemezte. Csodagyereknek számított. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, akivel később mélyült el barátsága. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, írói pályára lépett. Pesten tagja lett a Petőfi köré csoportosuló Tízek Társaságának. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalom történetével és az utópista szocialisták eszméivel ismerkedett. 1848. március 15-én a forradalmi pesti ifjúság egyik vezére. Március 15-én ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, akit hamarosan feleségül vett. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolatai óvták meg. Jókai kezdetben álnéven kénytelen írásait közölni, s még 1854-ben is az induló Vasárnapi Újság csak főmunkatársként tünteti fel, jóllehet ő volt a lap valódi gazdája. Az ’50-es évek elején ért be művészete. A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra: megválasztották képviselőnek. A ’70-es évektől ünnepelt író lett. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság elnökéül választotta. 1886-ban meghalt a felesége. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte. 1904. május 5-én halt meg tüdőbajban.
Az arany ember közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyv alakban is ugyanebben az évben jelent meg. Az arany ember határhelyzetet foglal el a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika.
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő vízi útjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte.
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig mintegy 9 - 10 év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Az egyik Midász király története. A legendás király azt kérte Dionüszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: „És akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében”. A másik mítosz Polükratészt idézi. Tímár sikerei csúcsán ezt a mítoszt idézi fel: „Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől ”. Timár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tímeát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az „arany ember” kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: „Ez egy arany ember”. Ettől kezdve, mint állandó jelző, végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tímeát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. Az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A „Szent Borbála” továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom.
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”. Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz.
A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Tímea és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. „Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon”. A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Tímea iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Tímeát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: „Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve”. Tímea tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot.
Tímea tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével fel is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad fel.
12. tétel
Témakör: Látásmódok
Örkény István egyperces novellái
Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban a piaristáknál végzett középiskolai tanulmányait követően a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, majd 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. 1979-ben halt meg.
Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember. A tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.
Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).
Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapiassága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”
A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordináta-rendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett.
Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a 20. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.
Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember. A tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.
Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).
Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapiassága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”
A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordináta-rendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett.
Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a 20. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.
13. tétel
Témakör: Látásmódok
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. 1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.1921 őszétől a budapesti egyetem magyar - francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922 áprilisában Párizsba érkezett. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; még ez évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, József Attila utolsó szerelmét. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1983. április 15-én, Budapesten halt meg.
1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élő honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról című versét. A mű a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.
Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.
A vers sajátsága, hogy a körmondatban az első versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval előkészíti a következő ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.
A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költő. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titkon elföldelt halottaktól a belső meggyőződésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfőbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a művészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket is úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják őket. Hazudni kell egymásnak, s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad? Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költő hiábavalónak nevezi versét, hűsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a műveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.
1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élő honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról című versét. A mű a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.
Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.
A vers sajátsága, hogy a körmondatban az első versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval előkészíti a következő ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.
A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költő. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titkon elföldelt halottaktól a belső meggyőződésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfőbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a művészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket is úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják őket. Hazudni kell egymásnak, s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad? Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költő hiábavalónak nevezi versét, hűsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a műveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.
14. tétel
Témakör: A kortárs irodalomból
Kertész Imre: Sorstalanság
1929. november 9-én született Budapesten. 14 éves korában megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.
1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Pour le Mérite rendjel tulajdonosa. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.
Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1973-ban készült el, de csak 1975-ben jelenhetett meg, s a korabeli kritika ekkor is elhallgatta. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus, sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet.
A mű 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:
I. 1-3.fejezet: Budapest
Az első egységre a naplószerű elbeszélőmód jellemző. Az ábrázolás különböző szintjei: konkrét látványok, precíz rögzítés, az elhangzó mondatok függő beszédben való kifejezése, az elbeszélőben lejátszódó lelki folyamatok leírása. Az apa búcsúztatásakor a szereplők nem tudják, hogyan viselkedjenek (nevetségesek). Köves ezt aprólékosan leírja, mely ironikusan hat.
II. 4-8.fejezet: vasúton, koncentrációs táborokban
Változik a látókör és az időtávlat. A vonaton néhány napra, a koncentrációs táborok összevetésénél pedig hosszabb időre tekint vissza. Az irónia megjelenik a leírt valóság elemekben és a rájuk jellemző kontrasztjában (távoli, takaros).
III. 9.fejezet: Budapest
Az elbeszélés itt már rövidebb távot fut át és meghatározó szerepet kap a jelenetezés. Köves nyelvhasználata is filozofikusabb, értelmezőbb, felnőttesebb. Már nem csak a tényeket rögzíti, hanem értékel, kezd önálló véleményt kialakítani tapasztalatairól. Az, hogy ismét visszatér a történet Budapestre, keretes szerkezetet biztosít.
A regény története során a főhős magatartása, világlátása és erkölcsisége is formálódik. Világképe eleinte túlzottan leegyszerűsítve kétpólusú: az eszmélkedésének elején még minden fordulatot természetesnek fogad el. A negyedik részben is a szerencse - balszerencse dimenzióban értékeli az eseményeket. Életbizalma még akkor sem hagyja cserben, amikor a rabruha kiosztásakor rászakad a valóság, de itt az iskolára visszaemlékezve már elkezdődik a meghasonlás folyamata. Okokat még mindig nem keres, csak jó rabként túl akarja élni a hétköznapokat. Csak a hetedik részben adja fel túlélési ösztöne.
A műfaji meghatározás nem egyértelmű, hiszen láger regény, nevelődési vagy tudat regény. Köves nevelődése negatív előjelű, hiszen nem emberileg fejlődik, csak egyre jobban igazodik a körülményekhez. A regény egyik leggyakrabban használt kulcsszava az, hogy természetesen. Köves természetesnek fogadja el a fasiszta gépezetet és csodaként az emberiség gesztusait, a buchenwaldi orvosok életmentő tetteit.
A főhős elvált szülők gyermeke, ezért sehova se tartozónak érzi magát már a láger előtt is. Idegen a zsidók között is, hiszen nem tud héberül. Zsidó a magyarok közt, nem zsidó a zsidók között. Ez az idegenség a regény végén is megjelenik. Itt már elutasítja az újságíró szemléletét, éppúgy, mint Fleischmann bácsiék világfelfogását. A regény végére egy tudatosan kereső önmeghatározó személyiség lett. Ezért értheti meg az olvasó a regény utolsó mondatait, ahol Gyuri azt mondja, hogy neki a koncentrációs táborok boldogságáról van mondanivalója.
1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Pour le Mérite rendjel tulajdonosa. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.
Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1973-ban készült el, de csak 1975-ben jelenhetett meg, s a korabeli kritika ekkor is elhallgatta. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus, sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet.
A mű 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:
I. 1-3.fejezet: Budapest
Az első egységre a naplószerű elbeszélőmód jellemző. Az ábrázolás különböző szintjei: konkrét látványok, precíz rögzítés, az elhangzó mondatok függő beszédben való kifejezése, az elbeszélőben lejátszódó lelki folyamatok leírása. Az apa búcsúztatásakor a szereplők nem tudják, hogyan viselkedjenek (nevetségesek). Köves ezt aprólékosan leírja, mely ironikusan hat.
II. 4-8.fejezet: vasúton, koncentrációs táborokban
Változik a látókör és az időtávlat. A vonaton néhány napra, a koncentrációs táborok összevetésénél pedig hosszabb időre tekint vissza. Az irónia megjelenik a leírt valóság elemekben és a rájuk jellemző kontrasztjában (távoli, takaros).
III. 9.fejezet: Budapest
Az elbeszélés itt már rövidebb távot fut át és meghatározó szerepet kap a jelenetezés. Köves nyelvhasználata is filozofikusabb, értelmezőbb, felnőttesebb. Már nem csak a tényeket rögzíti, hanem értékel, kezd önálló véleményt kialakítani tapasztalatairól. Az, hogy ismét visszatér a történet Budapestre, keretes szerkezetet biztosít.
A regény története során a főhős magatartása, világlátása és erkölcsisége is formálódik. Világképe eleinte túlzottan leegyszerűsítve kétpólusú: az eszmélkedésének elején még minden fordulatot természetesnek fogad el. A negyedik részben is a szerencse - balszerencse dimenzióban értékeli az eseményeket. Életbizalma még akkor sem hagyja cserben, amikor a rabruha kiosztásakor rászakad a valóság, de itt az iskolára visszaemlékezve már elkezdődik a meghasonlás folyamata. Okokat még mindig nem keres, csak jó rabként túl akarja élni a hétköznapokat. Csak a hetedik részben adja fel túlélési ösztöne.
A műfaji meghatározás nem egyértelmű, hiszen láger regény, nevelődési vagy tudat regény. Köves nevelődése negatív előjelű, hiszen nem emberileg fejlődik, csak egyre jobban igazodik a körülményekhez. A regény egyik leggyakrabban használt kulcsszava az, hogy természetesen. Köves természetesnek fogadja el a fasiszta gépezetet és csodaként az emberiség gesztusait, a buchenwaldi orvosok életmentő tetteit.
A főhős elvált szülők gyermeke, ezért sehova se tartozónak érzi magát már a láger előtt is. Idegen a zsidók között is, hiszen nem tud héberül. Zsidó a magyarok közt, nem zsidó a zsidók között. Ez az idegenség a regény végén is megjelenik. Itt már elutasítja az újságíró szemléletét, éppúgy, mint Fleischmann bácsiék világfelfogását. A regény végére egy tudatosan kereső önmeghatározó személyiség lett. Ezért értheti meg az olvasó a regény utolsó mondatait, ahol Gyuri azt mondja, hogy neki a koncentrációs táborok boldogságáról van mondanivalója.
15. tétel
Témakör: Világirodalom
Thomas Mann: Mario és a varázsló
Thomas Mann 1875-ben született Lübeckben elég gazdag, régi polgárcsaládból. Ő a polgári humanizmus egyik utolsó kiemelkedő képviselője. Legmegrázóbb élménye, amikor látja a saját és a polgári családok hanyatlását. Testvérével, Heinrich Mannal két évet tölt Olaszországban. Világnézeti fordulata 1922-ben válik egyértelművé, kiáll a köztársaság mellett, a polgári demokrácia és a nagy humanista hagyományok híve. 20. századi német irodalom kiemelkedő képviselője, Nobel-díjas író. A polgárság életformájának ismerője és művészi ábrázolója. Realista íróként ábrázolta a polgári létet, a polgárság, mint osztály feltörését és hanyatlását ábrázolta. 1933-ban emigrál Svájcba. 1936-ban megfosztják német állampolgárságától, mert nyíltan fellép a fasizmus ellen. 1955-ben hal meg Svájcban.
A Mario és a varázsló 1930-ban jelent meg. A történet személyes, olaszországi élményen alapul. Az író egyes szám első személyben szól. Az író az olasz fasizmust jeleníti meg.
Az elbeszélő családjával együtt egy itáliai fürdőhelyen tölti szabadságát. A bevezető rész az itt szerzett tapasztalatokról, kellemetlen élményekről és megaláztatásokról számol be. Már a szálloda személyzetének a viselkedése is sértő, el is üldözi őket a szállodából egy panzióba. A strandon a gyerekek között "tekintélyvitákra" kerül sor. Majd egyesek a nyolcéves kislány meztelen fürdőzésében hazájuk becsületének, a nemzet méltóságának megsértését látják.
A novella elbeszélés, viszonylag rövid terjedelmű epikai mű prózai formában. Cselekménye zárt, rendszerint egyetlen eseményt vagy eseménysort mutat be, kevés szereplővel. Második, terjedelmesebb része a hipnotizőr bűvész Cipolla fellépését és mutatványait tárja elénk. A „varázsló” visszaél helyzetével, és az embereket megfosztja akaratuktól. Megalázó dolgokat műveltet velük, bábszerű engedelmességre kényszeríti, megtáncoltatja őket.
Cipolla egész magatartása, módszere a fasizmus működésének mechanizmusát világítja meg allegorikusan. A bűvész legfőbb törekvése a másokon való uralom megszerzése. Erre készteti testi csúfsága, sikertelensége a nőknél. A hatalom megszerzéséhez felhasználja a hipnózist, az erőszakot, helyzete mégis labilis. A közönség először ellenszenvesnek és nevetségesnek tartja, de sikerei és módszerei hatására engedelmeskedik neki. Egy római úr nem akar a varázslat hatalmának engedni, de csak rövid ideig tud ellenállni. A történet akkor jut el a tetőpontra, amikor a bűvész Mariót, a rokonszenves pincérfiút hívja fel a színpadra. Őt is hipnotizálja, és eléri, hogy az ifjú a visszataszító bűvészben kedvesét lássa, és megcsókolja. Mario azonban magához térve lelövi a varázslót.
A mű a fasizmus nyomasztó, rémületes légkörét idézi fel, közvetve a passzív ellenállást. A tagadás nem elég, csak a tett, a valóságos harc segít. Az író követi a realizmus hagyományait: az eseményeket időrendben adja elő a szereplőket külsejük leírásával, cselekedeteik bemutatásával, beszéltetésükkel jellemzi.
Az erőszakot csak erőszakkal lehet legyőzni. Cipolla a fasiszta eszmét jeleníti meg, az ő bukása a fasizmus bukása is egyben. Az elbeszélőnek a történetét záró kommentárja a szituáció ellentmondását jelzi. „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis.”
A Mario és a varázsló 1930-ban jelent meg. A történet személyes, olaszországi élményen alapul. Az író egyes szám első személyben szól. Az író az olasz fasizmust jeleníti meg.
Az elbeszélő családjával együtt egy itáliai fürdőhelyen tölti szabadságát. A bevezető rész az itt szerzett tapasztalatokról, kellemetlen élményekről és megaláztatásokról számol be. Már a szálloda személyzetének a viselkedése is sértő, el is üldözi őket a szállodából egy panzióba. A strandon a gyerekek között "tekintélyvitákra" kerül sor. Majd egyesek a nyolcéves kislány meztelen fürdőzésében hazájuk becsületének, a nemzet méltóságának megsértését látják.
A novella elbeszélés, viszonylag rövid terjedelmű epikai mű prózai formában. Cselekménye zárt, rendszerint egyetlen eseményt vagy eseménysort mutat be, kevés szereplővel. Második, terjedelmesebb része a hipnotizőr bűvész Cipolla fellépését és mutatványait tárja elénk. A „varázsló” visszaél helyzetével, és az embereket megfosztja akaratuktól. Megalázó dolgokat műveltet velük, bábszerű engedelmességre kényszeríti, megtáncoltatja őket.
Cipolla egész magatartása, módszere a fasizmus működésének mechanizmusát világítja meg allegorikusan. A bűvész legfőbb törekvése a másokon való uralom megszerzése. Erre készteti testi csúfsága, sikertelensége a nőknél. A hatalom megszerzéséhez felhasználja a hipnózist, az erőszakot, helyzete mégis labilis. A közönség először ellenszenvesnek és nevetségesnek tartja, de sikerei és módszerei hatására engedelmeskedik neki. Egy római úr nem akar a varázslat hatalmának engedni, de csak rövid ideig tud ellenállni. A történet akkor jut el a tetőpontra, amikor a bűvész Mariót, a rokonszenves pincérfiút hívja fel a színpadra. Őt is hipnotizálja, és eléri, hogy az ifjú a visszataszító bűvészben kedvesét lássa, és megcsókolja. Mario azonban magához térve lelövi a varázslót.
A mű a fasizmus nyomasztó, rémületes légkörét idézi fel, közvetve a passzív ellenállást. A tagadás nem elég, csak a tett, a valóságos harc segít. Az író követi a realizmus hagyományait: az eseményeket időrendben adja elő a szereplőket külsejük leírásával, cselekedeteik bemutatásával, beszéltetésükkel jellemzi.
Az erőszakot csak erőszakkal lehet legyőzni. Cipolla a fasiszta eszmét jeleníti meg, az ő bukása a fasizmus bukása is egyben. Az elbeszélőnek a történetét záró kommentárja a szituáció ellentmondását jelzi. „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis.”
16. tétel
Témakör: Világirodalom
Odüsszeia
Az ókori Európában a később klasszikusnak nevezett, máig példaképül szolgáló görög és római kultúra játszott vezető szerepet. A görög félszigeten és szigetvilágban a Kr. e. 2. évezred közepére dinamikusan fejlődő államok alakultak ki. Kr. e. 5. században jellemző a hősköltészet (mítoszok), eposzok, lírai költészet, dráma. Emberközpontúságot, természetköltészetet példáznak.
A hagyomány Homérosznak tulajdonítja a két nagy ógörög eposzt, az Iliászt és az Odüsszeiát. A két eposz kultúrtörténeti sajátosságaiból megállapítható, hogy kb. száz év van a két mű között.
Az eposz kötött formájú nagyepikai mű, amely egy kivételes képességű, természetfeletti erőktől támogatott hősnek egy egész nép életében döntő fontosságú tettét beszéli el.
Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait elbeszélő eposz. Az Iliászhoz igazodik mind formai sajátosságaiban, mind tartalmában, annak folytatásának tekinthető. Szereplői is az Iliász világából kerülnek ki. Az Iliász a törzsi - nemzetségi társadalom válságát ábrázolta, míg az Odüsszeia az individuum eposza, itt a közösség háttérbe szorul, a téma maga a címadó hős.
24 énekből áll a mű. 12 ének az Előzmények. Egy időben két szálon indul a cselekmény: 1 - 4. ének: Ithaka, Pülosz, Spárta ― 5 - 8. ének: Ogügié, Szkhéria. A 9 - 12. énekekben Odüsszeusz elmeséli kalandjait. 12 ének a Hazatérés. A 13 - 24. énekek Ithakában játszódnak. Odüsszeusz leszámol a kérőkkel.
Odüsszeusz kalandjai:
1. Feldúlják Iszmarosz városát, asszonyokat és kincseket rabolnak, ám sokan elesnek saját mohóságuk miatt (Odüsszeusz intelme ellenére is).
2. A lótuszevők szigetén három társ megízleli a lótuszt, így őket csak erőszakkal tudják kiszabadítani.
3. Polüphémosz megvakítása (6 társ odaveszik).
4. Aiolosz isten Aiolé nevű szigetére érkeznek, ahol az isten egy bőrtömlőben adja át a tengeri viharokat keltő szeleket. Ám a társak kibontják azt és Ithaka partjai közeléből visszasodorja őket Aiolosz szigetére.
5. Télephüloszba jutnak, ahol az emberevő óriások sziklákat dobálva összezúzzák Odüsszeusz hajóit. Így 12 hajóból mindössze egy gályával kell folytatniuk az utat.
6. Aiaié szigetén Kirké istennő 21 görög hajóst sertéssé változtat. Odüsszeusz Hermész segítségével megmenti társait, ezután egy évig élvezik az istennő vendégszeretetét.
7. Kirké tanácsára Odüsszeusz leszáll az Alvilágba, hogy Teiresziásztól jóslatot kérjen. Az Alvilágba leszállva Odüsszeusz több emberrel is találkozik: Teiresziásszal, a thébai vak jóssal, édesanyjával, kitől feleségéről, apjáról és Ithakáról hírt kap, Agamemnónnal, kit felesége, Klütaimnészra és annak szeretője, Aigiszthosz meggyilkolt, illetve Akhilleusszal.
8. Odüsszeusz egyedül a legközelebbi részt, a Sziréneket meri elmondani. Társai fülét viasszal tömi be, magát pedig az árbochoz kötteti. A szirének Odüsszeusz tudásszomját ígérik kielégíteni. Odüsszeusz nem tudott ellenállni, ám a társak megmentették.
9. A Szkülla (tengeri szörny) közelében eveznek el, ahol Odüsszeusz tudatosan feláldozza 6 emberét, hogy a többieket mentse vele.
10. A társak felfalják Héliosz marháit, ám ezt követően irtózatos vihar pusztítja el mindjüket. Csak Odüsszeusz éli túl a hajótörést, őt Kalüpszó szigetén veti ki az ár.
Az ideál már nem a kiváló harcos, hanem a sokat tapasztalt bölcs, leleményes, politikus ember, aki tudja alakítani saját sorsát. Az istenek szerepe korlátozott, mindenki a maga bűneiért vállalja a felelősséget: “önnön buta vétkeikért odavesztek a társak”. Odüsszeusz állandó jelzői: fényes, bajnok, leleményes, nagyleleményű, bölcsszívű, hősszívű, tarkaeszű, tűrő lelkű, isteni hős, stb.
A hagyomány Homérosznak tulajdonítja a két nagy ógörög eposzt, az Iliászt és az Odüsszeiát. A két eposz kultúrtörténeti sajátosságaiból megállapítható, hogy kb. száz év van a két mű között.
Az eposz kötött formájú nagyepikai mű, amely egy kivételes képességű, természetfeletti erőktől támogatott hősnek egy egész nép életében döntő fontosságú tettét beszéli el.
Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait elbeszélő eposz. Az Iliászhoz igazodik mind formai sajátosságaiban, mind tartalmában, annak folytatásának tekinthető. Szereplői is az Iliász világából kerülnek ki. Az Iliász a törzsi - nemzetségi társadalom válságát ábrázolta, míg az Odüsszeia az individuum eposza, itt a közösség háttérbe szorul, a téma maga a címadó hős.
24 énekből áll a mű. 12 ének az Előzmények. Egy időben két szálon indul a cselekmény: 1 - 4. ének: Ithaka, Pülosz, Spárta ― 5 - 8. ének: Ogügié, Szkhéria. A 9 - 12. énekekben Odüsszeusz elmeséli kalandjait. 12 ének a Hazatérés. A 13 - 24. énekek Ithakában játszódnak. Odüsszeusz leszámol a kérőkkel.
Odüsszeusz kalandjai:
1. Feldúlják Iszmarosz városát, asszonyokat és kincseket rabolnak, ám sokan elesnek saját mohóságuk miatt (Odüsszeusz intelme ellenére is).
2. A lótuszevők szigetén három társ megízleli a lótuszt, így őket csak erőszakkal tudják kiszabadítani.
3. Polüphémosz megvakítása (6 társ odaveszik).
4. Aiolosz isten Aiolé nevű szigetére érkeznek, ahol az isten egy bőrtömlőben adja át a tengeri viharokat keltő szeleket. Ám a társak kibontják azt és Ithaka partjai közeléből visszasodorja őket Aiolosz szigetére.
5. Télephüloszba jutnak, ahol az emberevő óriások sziklákat dobálva összezúzzák Odüsszeusz hajóit. Így 12 hajóból mindössze egy gályával kell folytatniuk az utat.
6. Aiaié szigetén Kirké istennő 21 görög hajóst sertéssé változtat. Odüsszeusz Hermész segítségével megmenti társait, ezután egy évig élvezik az istennő vendégszeretetét.
7. Kirké tanácsára Odüsszeusz leszáll az Alvilágba, hogy Teiresziásztól jóslatot kérjen. Az Alvilágba leszállva Odüsszeusz több emberrel is találkozik: Teiresziásszal, a thébai vak jóssal, édesanyjával, kitől feleségéről, apjáról és Ithakáról hírt kap, Agamemnónnal, kit felesége, Klütaimnészra és annak szeretője, Aigiszthosz meggyilkolt, illetve Akhilleusszal.
8. Odüsszeusz egyedül a legközelebbi részt, a Sziréneket meri elmondani. Társai fülét viasszal tömi be, magát pedig az árbochoz kötteti. A szirének Odüsszeusz tudásszomját ígérik kielégíteni. Odüsszeusz nem tudott ellenállni, ám a társak megmentették.
9. A Szkülla (tengeri szörny) közelében eveznek el, ahol Odüsszeusz tudatosan feláldozza 6 emberét, hogy a többieket mentse vele.
10. A társak felfalják Héliosz marháit, ám ezt követően irtózatos vihar pusztítja el mindjüket. Csak Odüsszeusz éli túl a hajótörést, őt Kalüpszó szigetén veti ki az ár.
Az ideál már nem a kiváló harcos, hanem a sokat tapasztalt bölcs, leleményes, politikus ember, aki tudja alakítani saját sorsát. Az istenek szerepe korlátozott, mindenki a maga bűneiért vállalja a felelősséget: “önnön buta vétkeikért odavesztek a társak”. Odüsszeusz állandó jelzői: fényes, bajnok, leleményes, nagyleleményű, bölcsszívű, hősszívű, tarkaeszű, tűrő lelkű, isteni hős, stb.
17. tétel
Témakör: Színház- és drámatörténet
Shakespeare: Rómeó és Júlia
Shakespeare 1564. április 23-án született Stratford-upon-Avon-ban. Shakespeare életéről igen kevés információ maradt fent, de azt tudjuk, hogy pályája során dolgozott színész, író, rendező és színházrészvényesként. Az angol irodalom és talán egész Európa legnagyobb reneszánsz kori drámaírója. Az ő ideje alatt vált a dráma az angol irodalom vezető műnemévé. Anglia gazdasági sikerei, az átmeneti nyugalom, ami Erzsébet királynőnek volt köszönhető, sokat segített a tudományok és a kultúra fejlődésében.
A reneszánsz a képzőművészetben 1420 körül alakult ki Firenzében, majd átterjedt egész Itáliára. Az Alpoktól északra fekvő európai területeken majd csak 1500 után terjedt el. A megjelölés a 19. században keletkezett, elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újra felfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli.
A Rómeó és Júlia című alkotás Shakespeare életének egyik legnagyobb műve. Alkotói korszakának első részében, az 1500-as években íródott. Ez volt az angol reneszánsz első olyan tragédiája, melynek középpontjában a szerelem, a szabad párválasztás állt. Ez az alkotás azért tragédia, mert óriási értékveszteségek vannak benne. Ezek ártatlan emberi életek elmúlása (Rómeó, Júlia, Tybalt, Mercucius), illetve erkölcsi vesztességek, mint például a szerelem, a barátság és bizalom pusztulása. A mű hordozója a dialógus és az egész történet konfliktusokra épül.
A két híres veronai család, a Capulet és Montague már régóta ádáz ellenségek voltak, de a sors különös fintorának köszönhetően a két család gyermekei egymásba szeretnek. A mű fő konfliktusát az adja, hogy a gyermekek és a szülők akarata összeütközik.
Rómeó és Júlia képviselik az újat, a szabadságot, a reneszánsz eszméjét, akik csak a szokást vetették el, nem az erkölcsöket, hiszen összeházasodtak.
A mű egészét átjárja egyfajta baljós hangulat, ami arra utal, hogy a mű végén tragikus esemény fog történni. Ezt már az előhangból is érzékelhetjük. Ugyanakkor vásári hangulatot idéző, komédiára utaló vonások is vannak. Például a dajka és Rómeó párbeszéde, vagy a két család groteszk vitája a mű elején (kard és mankó).
A bonyodalom ott kezdődik, mikor Rómeó még ficsúrként (18) elmegy Capuleték báljába, ahol Júlia még kislány (14). A dráma egyik fordulópontja Tybalt (haragtartó, lobbanékony, agresszív) és Mercucius halála, amiért Rómeó volt a felelős, és aminek következtében az ifjúnak menekülnie kell. Innentől fogva már két szálon futnak az események, hisz Veronában és Montavában is egyre bonyolultabbá válik minden. Ez egy tipikus reneszánsz vonás.
Júlia látszólag beleegyezik, hogy Parishoz megy, de még aznap éjszaka megissza a Lőrinc atyától kapott csodaszert, ami 48 órára alvást okoz, minek segítségével azt akarja elhitetni, hogy meghalt. A sors kegyetlensége miatt Rómeó ezt el is hiszi és a Kripta jelenetben kiengesztelhetetlen bánata miatt öngyilkos lesz. Júlia éppen ebben a pillanatban tért magához álmából, és szerelme halála láttán ő is a túlvilágba menekül.
A mű végére egy jellemváltozást észlelhetünk, miszerint a mű elején Rómeó egy fiatal ficsúrként megy be a bálba és Júlia is csak egy kislány volt még akkor, viszont a mű végére szerelmük miatt képesek voltak egymás miatt, egymásért felelősséget vállalni, és tetteikért is felelősséget vállaltak és képesek döntéseket hozni. Így pár nap alatt felnőtté váltak.
A két család ostoba, értelmetlen harcából fakadó vesztességeknek köszönhetően minden átértékelődött a mű végére. Harc helyett béke lesz a családok között. Ezzel Shakespeare egy olyan gondolatot fogalmazott meg, miszerint a radikális változások bekövetkezésére mindig valami nagy áldozatra van szükség.
A reneszánsz a képzőművészetben 1420 körül alakult ki Firenzében, majd átterjedt egész Itáliára. Az Alpoktól északra fekvő európai területeken majd csak 1500 után terjedt el. A megjelölés a 19. században keletkezett, elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újra felfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli.
A Rómeó és Júlia című alkotás Shakespeare életének egyik legnagyobb műve. Alkotói korszakának első részében, az 1500-as években íródott. Ez volt az angol reneszánsz első olyan tragédiája, melynek középpontjában a szerelem, a szabad párválasztás állt. Ez az alkotás azért tragédia, mert óriási értékveszteségek vannak benne. Ezek ártatlan emberi életek elmúlása (Rómeó, Júlia, Tybalt, Mercucius), illetve erkölcsi vesztességek, mint például a szerelem, a barátság és bizalom pusztulása. A mű hordozója a dialógus és az egész történet konfliktusokra épül.
A két híres veronai család, a Capulet és Montague már régóta ádáz ellenségek voltak, de a sors különös fintorának köszönhetően a két család gyermekei egymásba szeretnek. A mű fő konfliktusát az adja, hogy a gyermekek és a szülők akarata összeütközik.
Rómeó és Júlia képviselik az újat, a szabadságot, a reneszánsz eszméjét, akik csak a szokást vetették el, nem az erkölcsöket, hiszen összeházasodtak.
A mű egészét átjárja egyfajta baljós hangulat, ami arra utal, hogy a mű végén tragikus esemény fog történni. Ezt már az előhangból is érzékelhetjük. Ugyanakkor vásári hangulatot idéző, komédiára utaló vonások is vannak. Például a dajka és Rómeó párbeszéde, vagy a két család groteszk vitája a mű elején (kard és mankó).
A bonyodalom ott kezdődik, mikor Rómeó még ficsúrként (18) elmegy Capuleték báljába, ahol Júlia még kislány (14). A dráma egyik fordulópontja Tybalt (haragtartó, lobbanékony, agresszív) és Mercucius halála, amiért Rómeó volt a felelős, és aminek következtében az ifjúnak menekülnie kell. Innentől fogva már két szálon futnak az események, hisz Veronában és Montavában is egyre bonyolultabbá válik minden. Ez egy tipikus reneszánsz vonás.
Júlia látszólag beleegyezik, hogy Parishoz megy, de még aznap éjszaka megissza a Lőrinc atyától kapott csodaszert, ami 48 órára alvást okoz, minek segítségével azt akarja elhitetni, hogy meghalt. A sors kegyetlensége miatt Rómeó ezt el is hiszi és a Kripta jelenetben kiengesztelhetetlen bánata miatt öngyilkos lesz. Júlia éppen ebben a pillanatban tért magához álmából, és szerelme halála láttán ő is a túlvilágba menekül.
A mű végére egy jellemváltozást észlelhetünk, miszerint a mű elején Rómeó egy fiatal ficsúrként megy be a bálba és Júlia is csak egy kislány volt még akkor, viszont a mű végére szerelmük miatt képesek voltak egymás miatt, egymásért felelősséget vállalni, és tetteikért is felelősséget vállaltak és képesek döntéseket hozni. Így pár nap alatt felnőtté váltak.
A két család ostoba, értelmetlen harcából fakadó vesztességeknek köszönhetően minden átértékelődött a mű végére. Harc helyett béke lesz a családok között. Ezzel Shakespeare egy olyan gondolatot fogalmazott meg, miszerint a radikális változások bekövetkezésére mindig valami nagy áldozatra van szükség.
18. tétel
Témakör: Színház- és drámatörténet
Szophoklész: Antigoné
Kolónoszban született, Athén városától északra, előkelő családban. A fiatal Szophoklész már korán tehetségesnek bizonyult a gimnasztikában és a költészetben egyaránt: a költői siker élete végéig elkíséri. Nevéhez fűződik a drámai előadás megújítása. A legkorábbi életrajzi adat róla az, hogy i. e. 480-ban a szalamiszi győzelem örömére rendezett ünnepen a fiúkarban énekelt. I. e. 406 őszén halt meg Athénban.
A dráma irodalmi műnem, mely eseménysort mond el. A szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát, az eseményeket az alakok párbeszédeiből és monológjaiból, tetteiből ismerhetjük meg. A dráma színpadra szánt alkotás. Egyik műfaja a tragédia, melynek uralkodó esztétikai minősége a tragikum.
Szophoklész korában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Az Antigoné című műve a thébai mondakörhöz kapcsolódik.
A dráma sugallata az, hogy a sors, a végzet elől nem lehet elmenekülni, ezt bizonyítja Oidipusz király tragikus élettörténete is.
A dráma alapvető konfliktusa Antigoné és Kreón szembenállása. Antigoné az emberség és a lelkiismeret parancsát, az istenek íratlan törvényeit képviseli, hogy a halottakat el kell temetni. Kreón viszont az ember által hozott törvényt képviseli, amely zsarnoki törvény, és szemben áll az istenek törvényével. Nem engedi a halott, Polüneikész eltemetését.
Az expozícióban máris megismerjük a történetet: Antigoné és Iszméné vitája, jellemük közti különbségek.
A bonyodalom a műben, hogy Antigoné szembeszegül Kreón parancsával és eltemeti halott testvérét, Polüneikészt. Kreón és Antigoné személyében két egymással ellentétes állásfoglalás ütközik.
A cselekmény kibontakozása: Haimon megjelenése a színen, apjával való vitája, ekkor még van remény a békés megoldásra.
A tetőpont Kreón és Teirásziász találkozása. Teirásziász megmondja, hogy több ember halálához fog vezetni a törvény vissza nem vonása.
A megoldás, a végkifejlet az értékek pusztulása. Kreón visszavonja parancsát, ám a sziklabörtönbe zárt Antigoné öngyilkos lesz, majd Haimon is követi példáját. Haimon anyja is megöli magát. Kreón büntetése mindezért, hogy lelkileg összeroppan. Az ő törvénye borította fel az eddig megszokott erkölcsi világrendet, és Antigoné hivatott arra, hogy ezt a felborult világrendet helyreállítsa.
A történetben Kreón a zsarnokság, az önkényuralom megtestesítője. Hiúsága, gátlástalansága és önzése taszítja környezetét, de saját magát is katasztrófába sodorja. Az isteni törvények semmibe vétele okozza bukását. Antigoné a kemény, akaraterős, férfias jellem, egy eszme megtestesítője. A lelkiismeretének engedelmeskedik, nem keres kibúvót, és nem ismer megalkuvást. A többiek is elismerik igazát, de nem követik példáját, mert nem elég bátrak hozzá. Tragikus hős, halála megrendítő, de hősiessége, áldozatvállalása példamutató. Nem igazi hús-vér ember, hanem egy eszme megtestesítője. Antigoné azért hős, mert nem hajlandó az embertelenséget elfogadni, és az életét is feláldozza a felborult erkölcsi világrend helyreállításáért. Antigoné azt teszi meg, amit a többi ember is szeretne, csak nem meri vállalni a következményeket. Haimon Kreón fia, Antigoné vőlegénye, nem csak szerelemből áll ki Antigoné mellett, hanem mert ő maga sem ért egyet apja parancsával. Teirásziász egy jós, előre látja a jövőt, tudja, hogy a zsarnoki törvény több ember életét követeli majd, de Kreón neki sem akar hinni és engedni.
A dráma irodalmi műnem, mely eseménysort mond el. A szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát, az eseményeket az alakok párbeszédeiből és monológjaiból, tetteiből ismerhetjük meg. A dráma színpadra szánt alkotás. Egyik műfaja a tragédia, melynek uralkodó esztétikai minősége a tragikum.
Szophoklész korában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Az Antigoné című műve a thébai mondakörhöz kapcsolódik.
A dráma sugallata az, hogy a sors, a végzet elől nem lehet elmenekülni, ezt bizonyítja Oidipusz király tragikus élettörténete is.
A dráma alapvető konfliktusa Antigoné és Kreón szembenállása. Antigoné az emberség és a lelkiismeret parancsát, az istenek íratlan törvényeit képviseli, hogy a halottakat el kell temetni. Kreón viszont az ember által hozott törvényt képviseli, amely zsarnoki törvény, és szemben áll az istenek törvényével. Nem engedi a halott, Polüneikész eltemetését.
Az expozícióban máris megismerjük a történetet: Antigoné és Iszméné vitája, jellemük közti különbségek.
A bonyodalom a műben, hogy Antigoné szembeszegül Kreón parancsával és eltemeti halott testvérét, Polüneikészt. Kreón és Antigoné személyében két egymással ellentétes állásfoglalás ütközik.
A cselekmény kibontakozása: Haimon megjelenése a színen, apjával való vitája, ekkor még van remény a békés megoldásra.
A tetőpont Kreón és Teirásziász találkozása. Teirásziász megmondja, hogy több ember halálához fog vezetni a törvény vissza nem vonása.
A megoldás, a végkifejlet az értékek pusztulása. Kreón visszavonja parancsát, ám a sziklabörtönbe zárt Antigoné öngyilkos lesz, majd Haimon is követi példáját. Haimon anyja is megöli magát. Kreón büntetése mindezért, hogy lelkileg összeroppan. Az ő törvénye borította fel az eddig megszokott erkölcsi világrendet, és Antigoné hivatott arra, hogy ezt a felborult világrendet helyreállítsa.
A történetben Kreón a zsarnokság, az önkényuralom megtestesítője. Hiúsága, gátlástalansága és önzése taszítja környezetét, de saját magát is katasztrófába sodorja. Az isteni törvények semmibe vétele okozza bukását. Antigoné a kemény, akaraterős, férfias jellem, egy eszme megtestesítője. A lelkiismeretének engedelmeskedik, nem keres kibúvót, és nem ismer megalkuvást. A többiek is elismerik igazát, de nem követik példáját, mert nem elég bátrak hozzá. Tragikus hős, halála megrendítő, de hősiessége, áldozatvállalása példamutató. Nem igazi hús-vér ember, hanem egy eszme megtestesítője. Antigoné azért hős, mert nem hajlandó az embertelenséget elfogadni, és az életét is feláldozza a felborult erkölcsi világrend helyreállításáért. Antigoné azt teszi meg, amit a többi ember is szeretne, csak nem meri vállalni a következményeket. Haimon Kreón fia, Antigoné vőlegénye, nem csak szerelemből áll ki Antigoné mellett, hanem mert ő maga sem ért egyet apja parancsával. Teirásziász egy jós, előre látja a jövőt, tudja, hogy a zsarnoki törvény több ember életét követeli majd, de Kreón neki sem akar hinni és engedni.
19. tétel
Témakör: Az irodalom határterületei
A civilizáció bukásának ábrázolása filmen és regényben – William Golding: A legyek ura és Peter Brook azonos című filmje
William Golding 1911 szeptemberében született a délnyugat-angliai Cornwall grófság egy kis településén. Apja kívánságának megfelelően 1930-ban Golding beiratkozott az Oxfordi Egyetemre, ahol a Brasenose College diákjaként természettudományt hallgatott, azonban két év elteltével az angol irodalom tanszékre váltott. Első kötetét, melyben verseket jelentetett meg, 1934-ben adta ki a Macmillan kiadó. Pedagógia diplomájának megszerzése után, 1939. szeptember 30-án kötött házasságot Ann Brookfielddel. Golding meghatározó élménye a második világháború volt.1963-tól 1993-ban bekövetkezett haláláig egészen az írásnak szentelte magát. 1985-ben feleségével a cornwalli Perranarworthalba költöztek. Az író itt hunyt el nyolc évvel később, szívelégtelenség következtében.
A Legyek Ura William Golding Nobel-díjas angol író, költő 1954-ben kiadott regénye.
A regény cselekménye egy lakatlan szigeten játszódik, ahova egy csapat angol kisfiú kerül egy repülőgép-katasztrófa túlélőiként. A gyerekek magukra vannak utalva, a szigeten nincsenek felnőttek, így fokozatosan eltűnnek az otthon megszokott szabályok és korlátok az életükből.
A történet főszereplői Ralph, Röfi, Jack, Simon, Roger és egy ikerpár, Sam és Eric. A fiúk először is vezetőt választanak maguk közül. Ennél a választásnál Jack, a kórus vezetője alulmarad Ralph-fal szemben. Ralph ezután igyekszik megszervezni a sziget életét, amiben Röfi van a legnagyobb segítségére, egy szemüveges, asztmás, kicsit túlsúlyos kisfiú, akit a többiek sohasem fogadnak be igazán maguk közé.
Kezdetben a fiúk megpróbálnak együttműködni, közösen hozni döntéseket és azokat közösen végrehajtani. Ezek közül a legfontosabb, hogy megtesznek mindent azért, hogy felhívják magukra a felnőttek figyelmét. Ehhez pedig a leglényegesebb, hogy tüzet kell rakni, aminek a füstjét messziről is meglátni, és ezt a tüzet állandóan ébren kell tartani.
Az első konfliktus akkor alakul ki Jack és Ralph között, amikor a tűz Jack hibájából elalszik (Jack inkább vadászni megy, ahelyett, hogy a tüzet őrizné), és egy hajó pont akkor halad el a sziget mellett, amikor a tűz nem ég, így nem fedezik fel őket. Ralph akkor szigorúan lehordja Jacket, de fiúk többsége nem törődik különösebben a tűzzel, örömmel eszik az elejtett disznót.
A konfliktus Ralph és Jack között folyamatosan éleződik. Ralph megpróbálja a közösséget egyben tartani és védeni. A szakításra akkor kerül sor, amikor egy „szörny” jelenik meg a szigeten, rettegésben tartva mindenkit. A gyerekek valójában egy szörnyethalt ejtőernyős szél mozgatta holttestét hiszik szörnynek. Jack magának követeli a vezérséget, a nagyobb fiúk többsége követi őt, és ezzel megalakítanak egy külön törzset, ahol már Jack a vezér. Ők azután vademberek módjára kifestik magukat, és csak a vadászattal törődnek, nem érdekli őket a megmenekülésük. Később kiderül, hogy Jack nagyon szigorú vezető, volt, akit megkötöztetett, és meg is veretett. Ekkor születik meg a Legyek Ura is: Jack új törzsének első vadászata során a leölt disznó fejét mindkét végén kihegyezett karóra szúrják, feláldozva azt a szörny kiengesztelésére. Ez a karóra tűzött disznófej azután mágnesként vonzotta a legyeket.
Ralph, Röfi, Simon a nagyobbak közül, valamint az összes kisgyerek magukra maradnak, és egyedül kell a tüzet őrizniük, amit a szörny megjelenése óta sokkal nehezebb életben tartani.
Simon közben rájön a szörny titkára, azonban amikor egy hatalmas vihar közben visszatér a többiekhez, hogy megossza velük a szörny titkát, akkor a vihar miatt pánikba és transzba esett gyerekek agyonverik, mert ijedtükben fel sem ismerik. Utólag Jack azzal ideologizálja a történeteket, hogy Simon volt a szörny, mert a szörny különböző alakokban képes megjelenni. Ralph és Röfi viszont egyszerűen nem mer szembenézni azzal, hogy mit tettek.
A következő konfliktusforrás, hogy Jack törzsének is szüksége van tűzre a vadászat során elejtett disznók megsütéséhez, tüzet viszont csak Röfi szemüvegének lencséjével tudnak gyújtani. Ezért Jack úgy dönt, hogy elrabolja Röfi szemüvegét. Amikor Ralph, Röfi, Sam és Eric megpróbálja visszaszerezni a szemüveget, a találkozás Jack és Ralph között párbajjá alakul, de egyik sem tud felül kerekedni a másikon. Ekkor a sziklatetőn őrt álló Roger elveszti az ítélőképességét, és egy előre odakészített faemelő segítségével ledönti az egyik hatalmas szikladarabot Ralph-ék felé, a szikla pedig eltalálja, és megöli Röfit. Ezután Samet és Ericet erővel kényszerítik a törzshöz való csatlakozásra, és nekitámadnak Ralph-nak, aki csak szerencsével tud elmenekülni az eldobott dárdák elől. Egyedül tölti az éjszakát a dzsungelben, majd visszalopózva az ikrektől megtudja, hogy hajtóvadászatot akarnak indítani ellene. Ralph megijed, és többszöri kérdésére, hogy "mit csinálhatnak velem?", azt a választ kapja, hogy Roger előkészített egy mindkét végén kihegyezett karót. Ralph ebből szép lassan arra következtet, hogy meg akarják ölni, és a fejét karóra tűzni, így engesztelve ki a szörnyet. Kénytelen menekülni, de csakhamar ráeszmél, hogy nincs hova futnia, ha el is rejtőzködik, felkutatják, ha átverekszi magát támadói falán, akkor sem menekülhet el a szigetről. Az üldözés közben Jack törzse felgyújtja a szigetet, hogy kifüstölje Ralphot a rejtekhelyéről, a menekülés így egyre nehezebb.
Az utolsó pillanatban azonban, éppen amikor a helyzete teljesen reménytelenné válik, és Ralphot már elfognák, megmenekülnek. Egy angol tengerésztiszt jelenik meg, háttérben egy nagy hajóval, ami azért érkezett a szigethez, mert az erdő felgyújtása felhívta rájuk a figyelmet.
Míg a regényben együtt van egyfajta társadalmi és lélektani kettősség, a filmben egyik szálat sem sikerült hitelesen hozni. A film működik példabeszédként, egyfajta parabolaként, értelmezhető bűnbeesés-történetként is, hiszen a szereplők kvázi a paradicsomba csöppennek be, ahol nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal, és elveszítik ártatlanságukat.
Golding sokkal kiábrándultabban gondolkodik az emberiségről, és biztos benne, hogy az ösztönök bármikor legyőzhetik az értelmet egy váratlan helyzetben. Brook filmje is ilyen, a regényből átvett kérdéseket feszeget. Mennyire irányítják az embert az ösztönei? Mekkora hatás kell ahhoz, hogy az értelmes, gondolkodó ember babonás, vérszomjas vadállattá váljon, és a vadon törvényei diktáljanak neki? Életképes-e a demokrácia egy elkülönült világban, vagy a diktatúra a leghatékonyabb és a legműködőképesebb társadalmi létforma? Mihez alkalmazkodik könnyebben az ember? A gyerekek valóban ártatlan és szeretettel teli lények, mentesek a felnőttség minden bűnétől, vagy bennük is ugyanolyan alantas ösztönök bujkálnak legbelül, mint a felnőttekben, és ők is ugyanolyan gaztettekre képesek? A rendező célja a drámával: hogy visszaadja ugyanazt a feszültséget, megteremtse ugyanazt a légkört, amit a könyvnek sikerül, hogy ugyanolyan mélységgel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, mint William Golding.
A Golding regényében megfogalmazódott filozófiai kérdésekhez hasonlóak köré szerveződik Alex Garland A part című regénye is, melyet szintén megfilmesítettek. Egy zárt közösségben elszabadulnak az indulatok, és az emberek kifordulnak önmagukból. Sokkal kegyetlenebbnek látunk minden egymás ellen feszülő indulatot, ha gyerekek zárt világában történik. Erről tanúskodik Kosztolányi Dezső Tréfa című novellája is, melyet nemrégiben Gárdos Péter vitt filmre. És egy harmadik klasszikus: Orwell Állatfarmja, amely azt modellezi, hogyan működik a társadalom. Golding regényének sikerül mindhárom kérdéskört egyensúlyban tartania. A legyek ura egy társadalmi dráma, mely nemcsak a szociális diszfunkciókat mutatja be, hanem arra is rávilágít, milyen sokszor hibázhatnak az emberek, miközben egyfajta mesterséges rendhez próbálnak alkalmazkodni. Továbbá kifejezi Golding lesújtó véleményét is a társadalomról: a képmutató, szerepeket játszó polgárokról, akiket legbelül az ösztöneik mozgatnak, és bármilyen váratlan helyzet elég ahhoz, hogy elveszítsék tudatos kontrolljukat, és ösztön énjük vegye át az uralmat. Filozófiai kérdéseket valószínűleg könnyebb leírni, mint megmutatni. Általában alkalmasabb a szó, mint a kép egy elvont gondolat megértetésére. Míg Golding mondatai nyomán megelevenedik előttünk minden, amit olvasunk, még ha akarnánk, se tudnánk eltávolodni a regény valóságától, addig a filmben csak a kísérlet fedezhető fel. A film nem érint meg, nem forgat fel, és nem ösztönöz arra, amire egy jó adaptáció igen: hogy olvassam el az alapanyagot, ha eddig még nem tettem meg.
A furcsa, állóképekből építkező expozíció hatásos, ezután rögtön megpillantjuk két főhősünket, Ralphot és Röfit, és kezdetét veszi a valódi történet. Brook remek gyerekszereplőket talált, azonban időnként valószerűtlenné válnak a figuráik a kimondott filozófiai gondolatok miatt. A váltások is túl hirtelenek: a könyvben sokkal több idő van megszokni egy-egy állapotot, és sokkal jobban átérezzük, ha megváltozik valami. A filmben nincs így: a rend és béke időszaka, a „kagyló uralma” alig pár percig tart, így nem érezzük, mekkora baj van, mikor Jack lázadni kezd.
A regényt egy érdekes kettősség jellemzi: amellett, hogy társadalmi dráma, nagyon erősen lélektani is. Tökéletes képet kapunk mindarról, mi zajlik hőseink lelkében – akik, furcsa mód, amellett, hogy emblematikus figurák, egyéniségek is. Reakcióik, rezdüléseik, motivációik egyéniek, jellemük, bármennyire is árnyalt, de megismerhető, emiatt tetteiket is megértjük és logikusnak érezzük. Ők valódi kamasz fiúk, akik eközben társadalmi szerepeket is jelképeznek. Golding remekül mutatja be azokat a pszichikai folyamatokat, amelyek logikusan lejátszódnak egy kiskamasz fiúkból álló, zárt közösségben, ha elvesztik maguk fölül a felsőbb, ellenőrző hatalmat. A bűnbakképzést teljesen logikusan ábrázolja, mind értjük, miért épp Röfit szemelik ki erre a szerepre. Sőt, ő szinte önként ajánlkozik. A szereplők ezután elkezdenek túl felnőttesen viselkedni: elvesztik minden gyermeki tulajdonságukat, és mindenre úgy reagálnak, mint a felnőttek. De a filmben hamisnak érezzük a reakcióikat. Innentől pusztán emblematikus jellegük marad meg: elvesztik az identitásukat. Nem életszerű, amiket mondanak egymásnak, és a párbeszédek nem indokolják meg kellőképpen a cselekedeteiket. Hiteltelen, ahogy hirtelen a babonaság felé fordulnak, s míg Goldingnál a legyek ura maga a misztikum, a transzcendens autoritás, itt csupán egy szimpla, fekete-fehér disznófej.
A Legyek Ura William Golding Nobel-díjas angol író, költő 1954-ben kiadott regénye.
A regény cselekménye egy lakatlan szigeten játszódik, ahova egy csapat angol kisfiú kerül egy repülőgép-katasztrófa túlélőiként. A gyerekek magukra vannak utalva, a szigeten nincsenek felnőttek, így fokozatosan eltűnnek az otthon megszokott szabályok és korlátok az életükből.
A történet főszereplői Ralph, Röfi, Jack, Simon, Roger és egy ikerpár, Sam és Eric. A fiúk először is vezetőt választanak maguk közül. Ennél a választásnál Jack, a kórus vezetője alulmarad Ralph-fal szemben. Ralph ezután igyekszik megszervezni a sziget életét, amiben Röfi van a legnagyobb segítségére, egy szemüveges, asztmás, kicsit túlsúlyos kisfiú, akit a többiek sohasem fogadnak be igazán maguk közé.
Kezdetben a fiúk megpróbálnak együttműködni, közösen hozni döntéseket és azokat közösen végrehajtani. Ezek közül a legfontosabb, hogy megtesznek mindent azért, hogy felhívják magukra a felnőttek figyelmét. Ehhez pedig a leglényegesebb, hogy tüzet kell rakni, aminek a füstjét messziről is meglátni, és ezt a tüzet állandóan ébren kell tartani.
Az első konfliktus akkor alakul ki Jack és Ralph között, amikor a tűz Jack hibájából elalszik (Jack inkább vadászni megy, ahelyett, hogy a tüzet őrizné), és egy hajó pont akkor halad el a sziget mellett, amikor a tűz nem ég, így nem fedezik fel őket. Ralph akkor szigorúan lehordja Jacket, de fiúk többsége nem törődik különösebben a tűzzel, örömmel eszik az elejtett disznót.
A konfliktus Ralph és Jack között folyamatosan éleződik. Ralph megpróbálja a közösséget egyben tartani és védeni. A szakításra akkor kerül sor, amikor egy „szörny” jelenik meg a szigeten, rettegésben tartva mindenkit. A gyerekek valójában egy szörnyethalt ejtőernyős szél mozgatta holttestét hiszik szörnynek. Jack magának követeli a vezérséget, a nagyobb fiúk többsége követi őt, és ezzel megalakítanak egy külön törzset, ahol már Jack a vezér. Ők azután vademberek módjára kifestik magukat, és csak a vadászattal törődnek, nem érdekli őket a megmenekülésük. Később kiderül, hogy Jack nagyon szigorú vezető, volt, akit megkötöztetett, és meg is veretett. Ekkor születik meg a Legyek Ura is: Jack új törzsének első vadászata során a leölt disznó fejét mindkét végén kihegyezett karóra szúrják, feláldozva azt a szörny kiengesztelésére. Ez a karóra tűzött disznófej azután mágnesként vonzotta a legyeket.
Ralph, Röfi, Simon a nagyobbak közül, valamint az összes kisgyerek magukra maradnak, és egyedül kell a tüzet őrizniük, amit a szörny megjelenése óta sokkal nehezebb életben tartani.
Simon közben rájön a szörny titkára, azonban amikor egy hatalmas vihar közben visszatér a többiekhez, hogy megossza velük a szörny titkát, akkor a vihar miatt pánikba és transzba esett gyerekek agyonverik, mert ijedtükben fel sem ismerik. Utólag Jack azzal ideologizálja a történeteket, hogy Simon volt a szörny, mert a szörny különböző alakokban képes megjelenni. Ralph és Röfi viszont egyszerűen nem mer szembenézni azzal, hogy mit tettek.
A következő konfliktusforrás, hogy Jack törzsének is szüksége van tűzre a vadászat során elejtett disznók megsütéséhez, tüzet viszont csak Röfi szemüvegének lencséjével tudnak gyújtani. Ezért Jack úgy dönt, hogy elrabolja Röfi szemüvegét. Amikor Ralph, Röfi, Sam és Eric megpróbálja visszaszerezni a szemüveget, a találkozás Jack és Ralph között párbajjá alakul, de egyik sem tud felül kerekedni a másikon. Ekkor a sziklatetőn őrt álló Roger elveszti az ítélőképességét, és egy előre odakészített faemelő segítségével ledönti az egyik hatalmas szikladarabot Ralph-ék felé, a szikla pedig eltalálja, és megöli Röfit. Ezután Samet és Ericet erővel kényszerítik a törzshöz való csatlakozásra, és nekitámadnak Ralph-nak, aki csak szerencsével tud elmenekülni az eldobott dárdák elől. Egyedül tölti az éjszakát a dzsungelben, majd visszalopózva az ikrektől megtudja, hogy hajtóvadászatot akarnak indítani ellene. Ralph megijed, és többszöri kérdésére, hogy "mit csinálhatnak velem?", azt a választ kapja, hogy Roger előkészített egy mindkét végén kihegyezett karót. Ralph ebből szép lassan arra következtet, hogy meg akarják ölni, és a fejét karóra tűzni, így engesztelve ki a szörnyet. Kénytelen menekülni, de csakhamar ráeszmél, hogy nincs hova futnia, ha el is rejtőzködik, felkutatják, ha átverekszi magát támadói falán, akkor sem menekülhet el a szigetről. Az üldözés közben Jack törzse felgyújtja a szigetet, hogy kifüstölje Ralphot a rejtekhelyéről, a menekülés így egyre nehezebb.
Az utolsó pillanatban azonban, éppen amikor a helyzete teljesen reménytelenné válik, és Ralphot már elfognák, megmenekülnek. Egy angol tengerésztiszt jelenik meg, háttérben egy nagy hajóval, ami azért érkezett a szigethez, mert az erdő felgyújtása felhívta rájuk a figyelmet.
Míg a regényben együtt van egyfajta társadalmi és lélektani kettősség, a filmben egyik szálat sem sikerült hitelesen hozni. A film működik példabeszédként, egyfajta parabolaként, értelmezhető bűnbeesés-történetként is, hiszen a szereplők kvázi a paradicsomba csöppennek be, ahol nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal, és elveszítik ártatlanságukat.
Golding sokkal kiábrándultabban gondolkodik az emberiségről, és biztos benne, hogy az ösztönök bármikor legyőzhetik az értelmet egy váratlan helyzetben. Brook filmje is ilyen, a regényből átvett kérdéseket feszeget. Mennyire irányítják az embert az ösztönei? Mekkora hatás kell ahhoz, hogy az értelmes, gondolkodó ember babonás, vérszomjas vadállattá váljon, és a vadon törvényei diktáljanak neki? Életképes-e a demokrácia egy elkülönült világban, vagy a diktatúra a leghatékonyabb és a legműködőképesebb társadalmi létforma? Mihez alkalmazkodik könnyebben az ember? A gyerekek valóban ártatlan és szeretettel teli lények, mentesek a felnőttség minden bűnétől, vagy bennük is ugyanolyan alantas ösztönök bujkálnak legbelül, mint a felnőttekben, és ők is ugyanolyan gaztettekre képesek? A rendező célja a drámával: hogy visszaadja ugyanazt a feszültséget, megteremtse ugyanazt a légkört, amit a könyvnek sikerül, hogy ugyanolyan mélységgel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, mint William Golding.
A Golding regényében megfogalmazódott filozófiai kérdésekhez hasonlóak köré szerveződik Alex Garland A part című regénye is, melyet szintén megfilmesítettek. Egy zárt közösségben elszabadulnak az indulatok, és az emberek kifordulnak önmagukból. Sokkal kegyetlenebbnek látunk minden egymás ellen feszülő indulatot, ha gyerekek zárt világában történik. Erről tanúskodik Kosztolányi Dezső Tréfa című novellája is, melyet nemrégiben Gárdos Péter vitt filmre. És egy harmadik klasszikus: Orwell Állatfarmja, amely azt modellezi, hogyan működik a társadalom. Golding regényének sikerül mindhárom kérdéskört egyensúlyban tartania. A legyek ura egy társadalmi dráma, mely nemcsak a szociális diszfunkciókat mutatja be, hanem arra is rávilágít, milyen sokszor hibázhatnak az emberek, miközben egyfajta mesterséges rendhez próbálnak alkalmazkodni. Továbbá kifejezi Golding lesújtó véleményét is a társadalomról: a képmutató, szerepeket játszó polgárokról, akiket legbelül az ösztöneik mozgatnak, és bármilyen váratlan helyzet elég ahhoz, hogy elveszítsék tudatos kontrolljukat, és ösztön énjük vegye át az uralmat. Filozófiai kérdéseket valószínűleg könnyebb leírni, mint megmutatni. Általában alkalmasabb a szó, mint a kép egy elvont gondolat megértetésére. Míg Golding mondatai nyomán megelevenedik előttünk minden, amit olvasunk, még ha akarnánk, se tudnánk eltávolodni a regény valóságától, addig a filmben csak a kísérlet fedezhető fel. A film nem érint meg, nem forgat fel, és nem ösztönöz arra, amire egy jó adaptáció igen: hogy olvassam el az alapanyagot, ha eddig még nem tettem meg.
A furcsa, állóképekből építkező expozíció hatásos, ezután rögtön megpillantjuk két főhősünket, Ralphot és Röfit, és kezdetét veszi a valódi történet. Brook remek gyerekszereplőket talált, azonban időnként valószerűtlenné válnak a figuráik a kimondott filozófiai gondolatok miatt. A váltások is túl hirtelenek: a könyvben sokkal több idő van megszokni egy-egy állapotot, és sokkal jobban átérezzük, ha megváltozik valami. A filmben nincs így: a rend és béke időszaka, a „kagyló uralma” alig pár percig tart, így nem érezzük, mekkora baj van, mikor Jack lázadni kezd.
A regényt egy érdekes kettősség jellemzi: amellett, hogy társadalmi dráma, nagyon erősen lélektani is. Tökéletes képet kapunk mindarról, mi zajlik hőseink lelkében – akik, furcsa mód, amellett, hogy emblematikus figurák, egyéniségek is. Reakcióik, rezdüléseik, motivációik egyéniek, jellemük, bármennyire is árnyalt, de megismerhető, emiatt tetteiket is megértjük és logikusnak érezzük. Ők valódi kamasz fiúk, akik eközben társadalmi szerepeket is jelképeznek. Golding remekül mutatja be azokat a pszichikai folyamatokat, amelyek logikusan lejátszódnak egy kiskamasz fiúkból álló, zárt közösségben, ha elvesztik maguk fölül a felsőbb, ellenőrző hatalmat. A bűnbakképzést teljesen logikusan ábrázolja, mind értjük, miért épp Röfit szemelik ki erre a szerepre. Sőt, ő szinte önként ajánlkozik. A szereplők ezután elkezdenek túl felnőttesen viselkedni: elvesztik minden gyermeki tulajdonságukat, és mindenre úgy reagálnak, mint a felnőttek. De a filmben hamisnak érezzük a reakcióikat. Innentől pusztán emblematikus jellegük marad meg: elvesztik az identitásukat. Nem életszerű, amiket mondanak egymásnak, és a párbeszédek nem indokolják meg kellőképpen a cselekedeteiket. Hiteltelen, ahogy hirtelen a babonaság felé fordulnak, s míg Goldingnál a legyek ura maga a misztikum, a transzcendens autoritás, itt csupán egy szimpla, fekete-fehér disznófej.
